Magyar szívvel - Erdély, Székelyföld képekkel (kedvcsináló útleírás)        Frissítve:  2009.08.13

Banner és linkcsere

Bevezető

Ha Erdélyre, azon belül Székelyföldre gondolok, nem tudom miért, de elsőre mindig ez a völgy jut az eszembe a fenti képen. Biztosan vágynék rá, hogy legalább, évente pár hetet itt simítgathassam az idegeimet, de sajnos egy forgalmas út öleli körbe, így a zaj miatt csak plátói kapcsolat van közöttünk.

Amikor Erdélybe megyek az érintetlenséget keresem. Érintetlenséget a természetben, és az emberi lelkekben. Sajnos a pénzközpontú, és felesleges tárgyakra vágyó kilátástalan nyugati életforma már itt is kezd elterjedni, főleg a fiatalok körében. Hatalmába keríti sokukat a szerzési vágy, és elmennek "magyarba", vagy nyugatra egy jobb élet reményében. Nagy többségük nem talál boldogságot, de erre csak akkor döbbennek rá, amikor a gyermekeik iránt érzett felelősségük miatt már nem tudnak váltani. Mikor pedig visszatérnek a szülőföldjükre, a rohamos változás miatt  már nem ugyanabba a faluba érkeznek meg, így végül sehol sincsenek otthon. Akik meg otthon maradnak, azok "végre jól akarnak élni". Ebből adódóan aztán az a paradox helyzet alakult ki a lakóépületek terén, hogy . azokban a falvakban, ahol maradnak a magyarok, eltűnőben vannak a régi hagyományos módon épült apró kis otthonok, ezzel szemben a nyugatról Erdélybe özönlő, nyugalmat kereső emberek megvásárolják a falvakat elhagyók, vagy az onnan kihalók házait, és felújítják őket. Az erdélyi falusi ingatlanok árai igen hamar beérték, sőt helyenként lehagyták a magyarországiakat. Néhány éve még minden túlzás nélkül bárki meg tudta volna fizetni őket, de mi csak nem eszméltünk.

Az elképesztő ütemű változás ellenére Erdélyben még mindig vannak apró falvacskák, ahol az ember úgy érzi, hogy megállt az idő. Ez az érzés pedig elég ahhoz, hogy újra és újra visszajöjjön az ember erre a vidékre. A természet szépségeiről nem is beszélve. Elvették a hegyeimet? Hát utánuk megyek! Székelyföldön pedig egyszerűen csak otthon érzem magam. Ez a terület egy kis Magyarország. Egy sziget, ahol mindig mindenkit kedvesen fogadnak aki magyar, akárhogy is szavazzanak itthon egyes politikusok és emberek. 2004 december 5-e és 2005 szeptember 26-a nem múlt el nyomtalanul a lelkekben, de aki tiszta lelkiismerettel, utazik Erdélyországba, azt rögtön megérzik az ottaniak.

Erdélyország megunhatatlan. Úgy hiszem, hogy akárhányszor járok még arra, mindig lesz ennek a vidéknek, és az itt élőknek számomra mondanivalója. 

Ez az oldal nem csak Székelyföldről szól, hanem tartalmazza az erdélyi utazásaink során eddig fölkeresett érdekesebb helyek mindegyikét. Erdélyről persze itt a Trianon óta használt értelemben írok, azaz a Trianonban Romániához csatolt területek összességét értem Erdély alatt, nem csak a Királyhágón túli, történelmi Erdélyt.
 

Általános tapasztalatok, hasznos információk

Első utunk előtt (2003) voltak félelmeink arról, hogy mennyit fognak majd bennünket piszkálni a határon ki és belépésnél, és felkészültünk arra is, hogy majd minden apró hibánkra ugrik egy rendőr. Az utakról is hallottunk rémhíreket, de volt aki biztatott bennünket. A rémhírek egy része igaznak bizonyult, már ami az utak minőségét illeti. Végül azért megúsztuk ép alvázzal és futóművel a nyaralást. Az utakat azóta is folyamatosan javítják, és évről évre jobbak arrafelé, nem úgy mint nálunk.

Edzésnek ma már elég, ha az ember elmegy tavasszal Budapestre. A pesti kátyúk közötti lavírozási technikák elsajátítása és azok túlélése után nyugodtan elindulhatunk Erdélybe.
Sőt mikor ezt olvasod, lehet, hogy már nem is fogsz kátyús utakkal találkozni, ha Erdélybe utazol, csak a magyarországi szakaszon.

A hiányos és hibás térképek, és a nem létező útjelző táblák miatt a turisták által kevésbé járt helyeken néha eltévedhetünk, de ezt leszámítva nem lesz problémánk. A benzinkutakkal vigyázni kell, akárhol nem szabad tankolni, mert az üzemanyagot pancsolják. EU ide vagy oda. Pénzváltás, vásárlás ügyben nem kaptunk tanácsot, így a saját bőrünkön tanultuk meg amit kell az első alkalommal, de azóta már sokat változott a helyzet. Az emberekkel nagyon jó volt a tapasztalatunk, egyetlen meghívást vagy vendégséget nem éreztünk fárasztónak, és áradt mindenkiből a kedvesség.  Eldöntöttük, hogy még nagyon sokszor visszamegyünk. A fentiekről szóló részletes gyakorlati, és tapasztalati leírást itt olvashatod.

Az erdélyi városokról ezen az oldalon viszonylag keveset írok, ennek több oka is van. Az egyik, hogy személy szerint, amikor csak lehet igyekszem nagy ívben elkerülni a zsúfolt, forgalmas és szennyezett városokat. Az erdélyi városok közül ezért nincs még egyelőre semmi anyag fönt sem Kolozsvárról, sem pedig Brassóról. Sajnos a román idők, elsősorban a betelepítések és az ún. blokkház építések maradandó nyomot hagytak az erdélyi városok legtöbbjén. A régi városközpontok azonban egyre szebbek, így pl. Marosvásárhely, vagy Segesvár azért érdemes célpont lehet. A blokkházak és ipari romok látványa ellen pedig a fejünk elfordításával védekezhetünk.

A közlekedési nehézségek is gátat szabtak néha városnéző terveinknek. A brassói Fekete templomot például azért nem láttuk még mindig, mert a városban szanaszét voltak szedve az utak és a felüljárók (2005). Több órás dugók is előfordultak, ami még annak is sok, aki Budapesten edzette magát előtte, nem beszélve arról, hogy az ember legalább a szabadsága alatt próbál menekülni az ilyesmi elől. Brassó a jelenlegi állapotában egyszerűen nem bírja a motorizációt. Akinek nem muszáj, nem ajánlom még az átutazást sem rajta egyelőre. 

Túrák, helyek, látnivalók 

  
Az oldalon a saját élményeinket írom le, helyszínekre lebontva, hol hosszabban, hol rövidebben. Nem kívánok a turista kalauzokkal vetélkedni, ha valakinek a leírtaknál bővebb információra, adatokra van szüksége, azt keresse az útikönyvekben, én itt inkább érzéseket igyekszem közvetíteni, és a helyek hangulatát visszaadni.

A lap címével ellentétben nem csak a székelyföldi, hanem az összes általunk meglátogatott erdélyországi helyről található itt legalább néhány sor. Az írást évről évre kiegészítem az újabb kirándulásaink tapasztalataival. A szöveget kísérő képek rákattintva nagyobb méretben is megjelennek.  Eddig az alábbi helyekről olvashatsz ezen az oldalon:

Erdőd

Csak átutazóban jártam erre Nagybánya felé. Mivel ez esetben nem turistaútról volt szó, hanem édesanyám rég elveszett rokonait szerettük volna fellelni a Szilágyságban, így nem néztem meg az útikönyveket és semmit sem terveztünk be előre kivéve Nagybányát. Aztán egyszer csak utunkba került egy nagyon régi, a magyarországi lábasházakhoz kísértetiesen hasonló szerkezeti megoldású templom. Sajnos nem tudom hol jártunk akkor éppen, mert a falu másik végén csak románul volt kiírva a név, és azt akkor nem írtuk föl, visszafelé meg már nem arra mentünk. Ugyanott tovább haladva elértünk Erdődre a Sós-patak partjára, és az út mellett megpillantottunk egy tornyot. Azt hittük, hogy valami várnak a része. Utóbb megtudtuk, hogy igen, volt itt valamikor egy erdődi vár, de már régen lerombolták. Annak a helyére épített a Károlyi család később egy várkastélyt, amely viszont a II. világháborúban pusztult el, csak ez az egyetlen tornya maradt épségben. Van még néhány kisebb-nagyobb faldarab mellette, de abból már nem lehet kikövetkeztetni, hogy milyen volt eredetileg az épület, ráadásul állítólag még mindig hordják innen néha a téglákat. A torony önmagában is nagyon szép, olyasmi, amilyeneket a gyerekek szoktak rajzolni. Közelebb érve észrevettünk egy táblát, ami arról tudósított, hogy Petőfi Sándor és Szendrei Júlia itt esküdtek egymásnak örök hűséget. Az út túloldalán egy tó található, melynek partján sokat üldögélt Petőfi. Itt is találunk egy rá utaló táblát egy versidézettel.


Nagybánya

2005 őszén, nagyapám szülőfaluját a Szilágyságban fölkeresve ellátogattunk Nagybányára is. A város még mindig magán viseli a Ceausescu éra porát, de a hangulata megmaradt, és mostanában nagyarányú felújítások kezdődtek.

A lenti képen Nagybánya frissen felújított főterének panorámája látható. Romániai viszonyokhoz képest szépen megcsinálták. Én biztosan nem ilyen modern burkolatot tettem volna ide, ráadásul helyenként az épületek bejárati lépcsői a tér szintje alá kerültek, de ezeket leszámítva jó végignézni a téren.  A híres Szent István Szálloda, mely volt már pártház és mozi is, ma még mindig romokban van a tér átellenes oldalán (a panoráma kép mögött), de azt mondják, hogy azt is fel fogják újítani. Nem úgy mint nálunk, ahol számtalan, a nagybányai Szent István Szállodánál sokkal jobb állapotban lévő műemlék épületeinket is engedik lebontani, hogy a helyére ízléstelen üveg-acél borzadályokat emeljenek. Néha volna mit tanulnunk.
 
Nagybánya legrégibb emlékműve a Szent István torony. Ez valamikor egy templom része volt, ami teljesen leégett, és csak a torony maradt meg belőle. A toronyba föl lehet mászni, ha valaki kedvet érez az ilyesmihez. Föntről ragyogó kilátás nyílhat a környékre, de én már annyi toronyban voltam, hogy ezt most szívesen kihagytam.

A híres nagybányai művésztelepre is benéztünk. Ma is működik, minden úgy van, ahogy régen, most is művészek használják. Egy nagyon intelligens román festőművésszel beszélhettünk a telepen, aki amellett, hogy fest, művészettörténeti kutatásokat folytat, és nagy szakértője a nagybányaiaknak. A város képtárában számos rendkívül értékes darab látható a nagybányai művészek alkotásaiból. Nem is gondoltam, volna, hogy ennyi képet találunk majd itt.

Arad

Csak egy rövid időre ugrottunk be Aradra. A belváros tatarozása gyönyörűen sikeredett. Aki szereti a városokat, annak ajánlom, hogy nézzen körül még most, mielőtt a szmog és a por megteszi a hatását az épületeken. Mi ezalkalommal nem álltunk meg ott, csak egy kicsit arrébb, a Magyar-román barátság terén. Ide helyezték ki ugyanis végre hosszas és megalázó huzavona után az aradi szabadságszobrot. Eddig csak képeket  láttam róla, de mindig is meg akartam nézni.

A szobor együttes felső alakja, Hungária szinte él. Szomorú szemében benne van az egész magyar történelem, a múlttal, és az eljövendővel együtt. Csodálatos alkotás. A Magyar Szabadság szobrának kontrasztjaként, vele szemben egy olyan diadalív látható, melyből cilinderes emberek igyekeznek kifelé. Bármit is ábrázol a románok állítása szerint az az "alkotás", nekem nagyon az volt az érzésem, hogy valójában a Trianonban győzedelmes román küldöttségnek állítanak vele emléket, ezzel próbálva megalázni minden magyar embert, aki Hungáriát szeretné látni.

Máriaradna

Borús, esős napon érkeztünk Máriaradnára. Ez az egyik legfontosabb kegyhely a Kárpát-medencében, ezért erre vettük az utunkat 2006-ban. A törökök 1697-ben felgyújtották azt a fatemplomot, melyben az itt található kegykép volt. A templom porig égett, csak a Szűz Máriát karjában a kis Jézussal ábrázoló kép maradt meg. A templomot újra felépítették, és később egy kolostort is emeltek mellé. Az azóta eltelt évszázadok alatt rengeteg csoda történt ezen a kegyhelyen. (A képről technikai okok miatt nem sikerült felvételt készítenem, ez a kép kivételesen nem az én munkám, hanem a bucsujaras.hu - ról van belinkelve.) Máriaradnának biztosan más a hangulata, amikor zarándokok tízezrei lepik el. Most kifejezetten kihalt volt a környék. Mivel hétköznap érkeztünk, ráadásul még az eső is esett, rajtunk kívül csak egy német autó állt a bejárat közelében. Odabent sem volt senki, s legnagyobb megdöbbenésemre még a kegyképet sem őrizték.

A templom melletti kolostor borzasztó állapotban van. Itt jelenleg idősek otthona működik, de ha kívülről így néz ki, el tudom képzelni mi lehet odabent.

A templomhoz vezető kövekkel kirakott rövid úton egy gyönyörű orrszarvú bogárba botlottam. a mérete majdnem elérte a 6 cm-t ami kifejezetten nagynak számít. Ezzel a bogárral egyébként is nagyon ritkán fut össze az ember, ekkora méretű viszont szinte nem is létezik!


Gyulafehérvár

  A városon egyáltalán nem látszik, hogy valaha ez volt az Erdélyi Fejedelemség fővárosa. Megnéztük a várat, de csalódás volt. Rossz állapotban van, egyelőre javítgatják. A kapuk teljesen be voltak állványozva, így még azokat sem tudtam lefényképezni. A várban lévő ortodox kolostort a románok pompásan felújították, ezzel szemben az érsekség épületegyüttesére, beleértve a Szent Mihály székesegyházat, már nem fordítottak gondot. Odabent meg vannak rongálva, és össze vannak firkálva nemzeti nagyjaink (egyébként magyar nemzeti színű szalagokkal és koszorúkkal borított) szarkofágjai, porosak a festmények. Nyomasztó volt. Mindazonáltal ha tisztelegni akarunk történelmi nagyjaink előtt, kihagyhatatlan fölkeresni a székesegyházat. Hunyadi Jánostól Bocskai Istvánig számos ismert és tisztelt személyt temettek ide. A sírokat később kirabolták, majd többször feldúlták, de a szarkofágok megmaradtak. Ezek ma a templomban vannak elhelyezve.


Bánffyhunyad

A Kalotaszeg három részre tagolódik. Alszeg, Felszeg, és Cifra Kalotaszeg (Nádasmente). Bánffyhunyad Kalotaszeg egyetlen városa, a Felszegnek nevezett rész központja. Székelyföld felé menet mindenki keresztül halad rajta. Ha valaki a Kalotaszegre igyekszik, annak itt, a templom mellett kell letérnie a Székelyföld felé vezető útról. Ha Ártándnál (Bors) lépjük át a határt, akkor a Királyhágón átjutva, Kolozsvár előtt nem sokkal megérkezünk ide. A városka főterén egy szép 13. században épült román stílusú református templom áll, mellette egy később hozzáépített kalotaszegi harangtoronnyal. A kalotaszegi stílus könnyen fölismerhető a jellegzetes faszerkezetű tornyáról, és a négy fiatornyáról. A hagyomány szerint a középső toronysisak jelképezi Jézust, a négy kisebb pedig a négy evangélistát. A bánffyhunyadi templom jellegzetessége hogy kazettás mennyezetére állatfigurákat, és egyéb titokzatos élőlényeket festettek. Ez nagyon szokatlan egy református templom esetében. Ha ott van a helyi pap, mindenképpen érdemes betérni a templomba. Ő egy székelyember, akitől nincs olyan kérdés amire ne kapnánk választ. A templomban látható az a koszorú, amit Kossuth Lajos temetésekor használtak. Az előkertbe pedig kitették azt a csak néhány éve megtalált  kőasztalt, amelynél Kós Károly, Ady, Babits és Tamási Áron is pihentek és alkottak.   Bánffyhunyadon és még néhány környező településen hatalmas, néha egymásra passzírozott befejezetlen épületszörnyek tűnnek föl egymás után az út mentén, iszonyatosan giccses, a napfényben csillogó-villogó bádogtetővel, és a "hozzá illő" elképesztő bádogdíszítéssel. A helyi cigányok építik ezeket az cifra palotákat. Olyan rondák, hogy az már szinte szép. Némelyik épület formára kívülről még el is menne mondjuk fogadónak, de ezek a csilli-villi pagoda-tetők teljesen agyonnyomják őket.  Érdeklődésünkre a helyiek elmondták, hogy ezek egy-egy kis család részére készülnek, holott a méretükből adódóan 20 vagy több család is kényelmesen elférne némelyikben. Hát ha másra nem is jók ezek a haciendák, turista látványosságnak azért elmennek. Nem csak én fényképeztem a környéken. Később más falvakban is találtunk hasonlókat. A bal oldali legalsó kép pl. Nagybánya felé menet készült valahol útközben.

Körösfő

Ebben a faluban egy nagyon szép kalotaszegi stílusban épült református templom található. Nekem személy szerint ez tetszik az összes kalotaszegi templom közül a legjobban.

A körösfői templom érdekessége a rengeteg kalotaszegi hímzett falvédő a templom belsejében, melyek között  szép számmal akadnak korosabb darabok is. A falvédők története röviden annyi, hogy a reformációkor minden szobrot, ornamentikát elégettek, elástak, és elfaragtak. Később viszont mégis zavarni kezdte az itteni embereket a teljesen üres, puritán templombelső és elkezdték a maguk módján újra feldíszíteni azt, már amennyire a református vallás ezt lehetővé tette számukra.
 
Körösfő főutcáján egyébként, csak úgy mint Korondnál, egymást érik a kereskedők. Nagyjából ugyanazt árulják, csak valamivel több itt a textiláru.
 


Kalotaszentkirály

Ebben a faluban érdemes megszállni azoknak, akik nem akarják egyhuzamban végigdöngetni az utat Székelyföldre menet. Könnyű szállást találni, a falusi turizmus itt szervezetten folyik. A Kalotaszeg egyik legismertebb faluját önmagáért is érdemes fölkeresni, sokan csak ide jönnek nyaralni. A faluban pihentető csönd van egész évben, azon alkalmakat leszámítva, amikor valamilyen rendezvény van itt. A tiszta vízű Kalotában fürödni is lehet nyáron, de van aki horgászik benne. Könnyű, mert annyira tiszta a vize, hogy tökéletesen látni az aljzatot, így a halakat is. A falu egyik utcájának közepén egy másik patak folyik a Kalota felé, benne valami félvad kacsafélék szűrik a vizet - érdekes hangulata van a helynek. Az emberek itt nagyon összetartanak. Kínosan ügyelnek a tisztaságra. A vasárnapot kora reggel még istentisztelet előtt azzal kezdik, hogy mindenki söpri az utcát, még akkor is, ha kavicsok vannak a portája előtt és tulajdonképpen nincs is mit söpörnie, csak a port kavarja. A falun reggel és este átvonuló állatsereg (tehenek, bivalyok, és kecskék) emésztési nyomainak maradványait is eltüntetik ilyenkor az útról. Érdekes, hogy bivalyt alig tartanak már Erdélyben, pedig ahogyan a szürke marha, a bölény, a strucc, vagy újabban kenguru húsát egyre többre értékelik, a bivalyé sem megvetendő. Én itt láttam először bivalyt Erdélyben. Székelyföldön több év alatt egyetlen példánnyal sem találkoztam. Kár lenne, ha az a kevés kalotaszentkirályi egyed is eltűnne a "modern idők" süllyesztőjében. Kalotaszentkirályon is előfordulnak még a régi kék, Erdélyben jellemző házak, de sokkal kevesebb. A régebbi módosabb házakra inkább jellemző az általam csak kárpátinak nevezett építészeti stílus (egyébként biztosan van neki valamilyen más elnevezése), amikor a  házak tetejéből a homlokzat fölé nyúló részt csipkefaragások díszítik. Van pár jó példa, amikor a régi házat eredeti állapotában újítják föl, mint pl. az ide nősült olasznak a háza az első képen alul. 2005-ben itt szilvesztereztünk. Az emberek éjfélkor hagyományosan összegyűlnek a Kalota patak fölötti hídon, tüzet gyújtanak és körben állva énekelnek. Most is volt egy közepes csoport, melynek tagjai követték ezt a hagyományt, de sajnos ma már itt is a zajos petárdázás, és a tűzijáték a divat, ráadásul elég veszélyesen adják elő a helyiek. A szilvesztert ott töltő anyaországi magyarok mulatsága egy órával később (a hazai idő szerinti éjfélkor) egy fajta éneklős tüntetésben csúcsosodott ki, majd mikor minden fontos dal elhangzott, mulattunk tovább. A családdal naponta eljártunk szánkózni a közeli magaslatokra. A szikrázó napsütésben hóból építettünk fotelokat, hómedvét, meg mást is. A legérdekesebb élményünk egy olyan vihar volt, ami alkonyatkor támadt le  bennünket. Hó nem esett, csak nagyon erősen fújt a szél. A felhők délnyugat felől vonultak fel, és ahogy a lenyugvó Nap narancsos derengése átszűrődött rajtuk, olyan érzésem támadt, mintha a Déli-sarkon lennék.

Magyarvalkó

Magyarvalkóra Kalotaszentkirályról lehet átruccanni. Ez egy rövid út autóval, de lovaskocsin, sőt télen ha elég hó van, akkor szánon is lehet utazni. Érdemes elhagyni az autót, mert sokkal többet lát úgy az ember. Érdekes pl. az a ház, amelyikre a büszke tulajdonosa Ádám és Éva jelenetét faragta ki.

A magyarvalkói református templom gyönyörű helyen fekszik. Az épületben, ha a piros varrottasokat felhajtjuk, olyan érdekességekre bukkanunk, mint pl. a faragott kő szószék. A kazettás mennyezetre festve itt is találni állatokat, csak úgy mint Bánffyhunyadon.
A templom belsejéről több teljes panoráma kép is készült, amit itt lehet megnézni.
Az épület mellett az erődfal mentén kopjafák sorakoznak, melyek a tatárdúlás idején itt pusztult embereknek állítanak emléket, de van itt kopjafája Vasvári Pálnak is.

Déva vára

Déva sajnos egy apró területet leszámítva az ún. "blokkházak" városa lett, nincs mit nézni rajta. Ha viszont erre járunk, menjünk föl a várba! Magos Déva vára sajnos nagyon rossz állapotban van, kár volt Kőmíves Kelemennéért. A kilátás viszont gyönyörű fentről.
2005 nyarán adták át azt a modern siklót, ami fölvisz, így nem kell megmászni a hegyet, mint régen. A várban található az Unitárius egyházalapító Dávid Ferenc sírja.

Vajdahunyad vára

Vajdahunyad, mint város borzasztóan néz ki. A románok egy acélipari komplexumot telepítettek ide, ami ma már ugyan nem működik, de továbbra is uralkodik a városon, kellően nyomasztó hangulatot biztosítva, amíg elér az ember a várig. Ilyen elhagyott, és szétrabolt, a környezetet szennyező háborús maradványoknak tűnő Ceausescu féle gyárakat sajnos másfelé is láttunk szerte Erdélyben. Szerencsére a vajdahunyadi már nem üzemel, így a port a várról már nagyobb részben lemosta az eső.

A Retyezát hegység

A Retyezát az egyik legszebb hely, ahol életemben jártam! 2005-ben volt szerencsénk hozzá először, de visszahív minket ez a titokzatos és vad hegység. A méretek egyszerűen lenyűgözőek, a táj mégis végtelenül megnyugtató. A hegység alacsonyabban fekvő részein hatalmas smaragdzöld legelőket, sűrű erdőket, és vízeséseket találunk, míg a fenti részt kristálytiszta vizű tengerszemek, érdekes sziklaképződmények, gleccservölgyek, és a tér valószínűtlen uralma jellemzi. Ismerősömnek Tibet jutott eszébe a Retyezát felsőbb régióit megpillantva.

Csodálkozom, hogy még nem fedezték föl a Retyezátot a kalandfilmkészítők. El tudnék képzelni valami olyan regényt, vagy filmet, ami itt játszódik. Az is furcsa hogy nincs a hegységről semmi legenda. Igazán megilletné. A Retyezát igazi vadon, a kalandra, kemény túrára vágyók csemegéje!

Ha valaki csak egy előzetes pillanatképre, ízelítőre vágyik a Retyezátból, akkor legcélszerűbb Nuksora felől nekivágni autóval. Elviselhető út vezet föl hegyek közé egy darabon, a természetvédelmi terület határáig. Azon túl is, csak oda behajtani tilos. Helyesen. Mi csak a hegység alsóbb régióiban járkáltunk, nagyobb túrára nem vállalkoztunk a gyerekek miatt, de ennek ellenére is csodálatos élményben volt részünk. Az évek során többször is felkerestük a Nuksora felől megközelíthető Lolája vízesést. Ez csak kb. 20-25 méter magasból zúdul alá, de van a Retyezátban 150 méter magas lépcsős vízesés is, a Csumfu.

A terveimben szerepelt a Retezát komolyabb bejárása, de megvártam, míg nagyobbak lettek a gyerekeim. 2009 júliusában eljött az idő.
Sátrat vertünk az egyik kempingben, hogy mostz már nem menekülhet, meghódítjuk a Retyezátot. Első nap jó is volt az idő, de aznap csak egy könnyű túrát tettünk. Másnapra volt betervezve, hogy fölmenjünk a Bukura-tóhoz, de a természet nem úgy gondolta. Kér nap és két éjen át zuhogott az eső, úgyhogy szinte egész idő alatt a sátorban kuksoltunk. A sűrű fellegek miatt még olvasni is alig tudtam a sátorponyva alatt. Azért felmentünk a Lolájához és megbámultuk, ahogy a víz tajtékos düvel hömpölyög lefelé a hegyről. Felvettem videóra, de csak pár másodpercet, mert azonnal beköpte a masinát a vízesésből felém áradó sűrű permet.

Harmadnapra bár jobb lett az idő, de tovább kellett állnunk. Nem adtuk fel. Ott a hegy!
Majd legközelebb.

Aki a Retyezátba készül, ezeket az oldalakat látogassa meg feltétlenül:
retezat.ro
http://www.sherpa.ro/index.php?SID=1

Ha nekivágunk, jó időben érdemes elindulni, de készüljünk föl arra, hogy a hegyek között bármikor eleredhet az eső. Vannak állítólag akik vadkempingeznek is, de ezt azért én nem tenném, ugyanis - bár én eddig nemláttam nyomukat - de állítólag hemzsegnek a medvék errefelé, és farkasok is vannak. Ha valaki vállalja a kemény túrát ennek ellenére, az csudákat láthat! A kijárt hegyi ösvények jól járhatók, de vezető nélkül, felkészületlenül bajba kerülhet az ember, ha megváltozik az időjárás. Amikor először jártam a Retyezátban, megjegyeztem, hogy turista jelzéseket errefelé a Magyarországi Kárpát Egyesület festhetett itt föl legutóbb még Trianon előtt. Mára már sok helyen pótolták ezeket.


Kolc vára  (Retyezát, Malomvíztorok)

Ha van még egy kis időnk, elmehetünk Kolc várához is. Érdekes, hogy az útleírások nem nagyon említik. Ez egy őrizetlen, ámde felséges kilátással bíró rom az erdőben nem messze Malomvíztorok (Suseni) településtől. Vigyázat! Könnyen el lehet tévedni, mert mintha szándékosan lennének a jelzések rosszul fölfestve. Ott térjünk el jobbra, ahol az út nagyjából derékszöget zár be azzal, amin éppen megyünk a végén egy kis tisztáshoz érkezünk, jó esetben még ott lesz a tábla, ami mutatja az irányt jobbra a vár felé.  Felérve látni, hogy nem csak a panoráma miatt választották a helyszínt a várépítők. Nem csak a terepet lehet innen jól szemmel tartani, de az egész mögötte húzódó völgy védelmére is kiválóan alkalmas. Csak egyetlen irányból lehet megközelíteni. A megmaradt fal és toronymaradványokból  jól látszik, hogy egy milyen komoly erődítmény volt ez a maga korában. Amennyire sikerült kiderítenem, a várat sosem vette be senki, amin egy pillanatig nem csodálkozom. Az építmény végül csak azért romosodott el, mert magára hagyták. Kolc váráról itt olvashatsz többet.


Fogarasi havasok

A Fogarasi havasokban járva ismét megszólalt bennem a hang, hogy ide még egyszer vissza kell jönni, annál is inkább, mert hogy arra már nem jutott időnk, hogy a Transzfogaras alagúton átmenjünk, és ott körülnézzünk. A hegy lábánál fölszálltunk egy ősöreg, valamikor a holdraszállás tájékán készült olasz függőliftre, ami a táj fölött lebegve szállított föl bennünket a hegyek gyűrűjében lévő Balea-tóhoz. Ott hógolyóztunk (júliusban!) egyet, sétáltunk egy keveset, majd kb 2 óra múlva elindultunk lefelé.

A függőlift félúton egy gyönyörű vízesés felett haladt el velünk. Páran a strapabíróbbak közül el is döntöttük, hogy gyalog fölmegyünk odáig. Igen ám, de a kaptató nagyon húzós volt, a nap meg már kezdett lenyugodni. Egyrészt pólóban már csípett a hideg, no meg kezdtük érezni, hogy ha tovább megyünk, akkor nem ússzuk meg egy jó kemény izomláz nélkül. Végül a cél előtt valamivel visszafordultunk, s a vízeséses túrát a következő évre halasztottuk. Azóta sem jártunk arra, de a terveinkben szerepel.

Amíg le nem puffantották, ide járt pihenni annak idején a "kondukátor". (Ceausescu)
Amikor éppen itt ette a fene, egyszerűen lezárták az egész területet.

Törcsvár

Prázsmár

Kézdivásárhely

Kézdivásárhely a céhek városa. A Gábor Áronról elnevezett főtérről nyíló udvarok mind egy-egy céh udvarai voltak. Nem véletlenül nevezték el Gábor Áronról a teret, ő is itt öntötte a rézágyúkat több mint 150 éve. A valamikori városháza ad ma otthont a Céhtörténeti Múzeum számára.

A bejáratnál a kapualjban Gábor Áron ágyújának a másolata fogad bennünket. A szabadságharc után csak egyetlen eredeti ágyú maradt meg, azt is elvitték innen  Bukarestbe Ceausescu idején, és természetesen nem került vissza. Az épületben sok érdekesség található. A különböző régi céhes ipar szerszámai, eszközei, az eredeti céhládák, sőt még a zászlók is megmaradtak.

A múzeum egyik részén pedig népviseletbe öltöztetett babákra akadtunk. Megtalálható itt egész Erdély és Csángóföld népviselete. Barátunk kisfia bekukkantott, majd fordult is volna ki, azzal a megjegyzéssel, hogy - Ja, itt nincsen semmi érdekes! - Megkérdeztem tőle, hogy - ha elmegy melletted egy autó, ugye csak rápillantasz és rögtön tudod, hogy milyen márka, és milyen típus, meg évjárat ugye? - Igen. - hangzott a válasz. Látod - mondom - hajdanában amikor a népek (szándékosan használtam ezt az Erdélyben a sokaságra  használt kifejezést) találkoztak a piacon, akkor elég volt csak egy pillantást vetniük a forgatagra, és tudták, hogy ki hová valósi. Te az autókat ismered, meg a focimezeket, ők a másik ember ruházatát figyelték meg. Abban a korban még mindenki büszkén vállalta, hogy kicsoda. - Hmm, de jó. - jegyezte meg a srác, és hirtelen érdekelni kezdték a babák. :)
 

Székelyudvarhely

Máréfalva

Székelyudvarhelytől néhány kilométerre találjuk a kapuiról messze híres Máréfalvát. Többségében ebben a faluban készülnek a környékbeli falvak székelykapui is.

A hagyományos székelykapu mindig faragott és festett. Újabban a hagyományos kapukon kötelező szimbólumok egy részét mással helyettesítik, a kaputükrön (a gyalogbejáró fölötti rész) sokszor már nem a szokásos ábrázolással találkozunk, a festést pedig inkább elhagyják. Az új kapukat kifaragás és fakonzerváló kezelés után lelakkozzák. Ennek ellenére szerencsére még mindig készülnek új festett, hagyományos kapuk is. Érdekes, hogy új, ún. parasztkapu (nem faragott, csak karcolt, egyszerű, inkább funkcionális kapu) már nem készül. Aki ma új kaput készíttet, az megadja a módját, pedig bizony nem két fillér egy ilyen.
 
A legöregebb kapu Máréfalván a római katolikus plébánia kertjébe vezet, és 1858-ban készült. Szépen fel van újítva, nem is gondolná az ember, hogy lassan 150 éve áll már. Szejkefüdőn, Orbán Balázs sírjánál van ennél sokkal öregebb is, de ez, ahhoz képest, hogy mennyi idős, szinte tökéletes állapotban van. Máréfalva kapuiról is készítettem képeket. A mennyisége miatt nem akartam ide föltenni, de gondoltam, hátha érdekel valakit, és egy külön oldalra gyűjteményes formában helyeztem el jó néhányat. Aki kíváncsi, az kattintson ide, vagy a képre.
 

Sóvidék - Parajdi sósziklák

Székelyudvarhelyről Parajd felé menet Felsősófalva után az út bal oldalán lehet már látni a sósziklákat. 2003-ban az időbe nem fért bele, 2004-ben pedig nem jártunk erre felé, így aztán 2005-ben elhatároztuk, hogy itt az ideje megnyalni őket. A tiszta kősóból álló sósziklák már régóta izgattak bennünket, de végül minden igyekezetünk ellenére 2005 nyarán sem sikerült a közelükbe kerülni. Történt ugyanis, hogy a szabályos úton Parajd felől próbáltuk megközelíteni a helyet, de az út Parajd határában egy szemetes, putris cigánytelepben végződött, ahol a kocsinkat vagy húsz cigánypurdé vette körül, és megkérdezték, hogy a sósziklákat keressük-e. Én erre  meggondolatlanul igennel válaszoltam, mire felajánlották, hogy majd ők megmutatják nekünk, addig meg majd a többiek vigyáznak az autónkra. Hát persze, más sem hiányzott!
Mivel éppen kapóra jött egy hely, ahol meg tudtam fordulni, elporoztam onnan, amilyen gyorsan csak tudtam.

De hát csak nem lehet, hogy ennyiben hagyjuk a dolgot, elhatároztuk, hogy a sósziklákat majd Alsósófalva felől fogjuk megközelíteni. Vissza is mentünk, majd egy olyan úton bumliztunk végig, amin majdnem szétszakadt a lengéscsillapító, és föl is akadtam egyszer, (pedig nem vagyok egy mazsola)  hogy végre láthassuk eme természeti csodát. Az út végén azonban kiderült, hogy Alsósófalva vége egyben Parajd innenső vége is, azaz Alsósófalván végigdöckölődve ugyanarra a cigánytelepre lyukadtunk ki, mint egy órával előbb Parajdon. Hála Istennek éppen ebédeltek a purdék, úgyhogy fennakadás nélkül tudtam áttekerni a telepen, persze anélkül, hogy végül láttuk volna a sziklákat.

Mondta valaki, hogy a hely föntről, az országút felől is megközelíthető, de árnyékban is 34 fok meleg volt, szél meg egy szál se. Azaz lefelé még csak lemegyek, de a völgyből fölkaptatni már erős mazochizmusra vallott volna a dolog. No és a családom se örült egy napszúráskilátásos kaland ötletének, így aztán csak lefényképeztem a sziklákat távolról, és elhalasztottuk a szikla-túrát egy borúsabb napra. 2006-ban aztán megtudtuk, hogy nem is lehet oda lemenni, mert a helyi cigányok kísérgették a turistákat, és letörték, majd eladták az érdekesebb sókristályokat, így a területet már évek óta lezárták. Ha én ezt előbb tudom! 


Sóvidék - Parajdi sóbánya

Egy kissé bűzös busz viszi le az embereket egy nagyjából 2 km hosszú úton a Föld gyomrába, ahonnan még tovább lefelé 167 lépcső megtétele után a titánok csarnokaiba érkezünk. Ez nem túlzás, leérve az ember  csak bámul a hatalmas méretek láttán. Akár három kisebb földszintes ház is elférne egymás tetején a bánya belsejében. A falak, a mennyezet, a padló mind sóból vannak. Lenyűgöző látvány, az biztos.

Lent játszótér, kártyaasztalok, sőt még egy templom is található. A templom jobb falában egy nagyon szép Mária szobor látható, de vigyünk elemlámpát, mert nem biztos, hogy ki lesz világítva.

A só köröskörül szalagosan ülepedett le, és így kivájva olyan látványt nyújt, mintha márvány borítaná a falakat és a padlót. Légzőszervi bajokkal látogatják az emberek a bányát, ha valakinek megfázásos, vagy arcüreg problémái vannak, az érezni fogja a hatását, de a hely önmagában is lenyűgöző. Ha gyerekekkel megyünk, nagyon fog nekik tetszeni. Ennivalóhoz sót ne vigyünk! ;)

Érdekesség:

A hivatalos magyarázat az Erdélyben kialakult, helyenként 1000 m vastagságot is elérő sórétegekre az, hogy az Erdélyi-medencét egykor beborító tenger elpárolgott, a só pedig lerakódott. A mostani óceánok sótartalma 3,5%, azaz 1000 gramm óceánvíz 35g oldott sót tartalmaz. Egyszerűsített számolással azt kapjuk, hogy az óceán minden 1 m (100 cm) vastag vízrétegének elpárolgása után 3,5 cm vastag sóréteg marad (valójában az elpárolgás után maradó sóréteg vékonyabb, mivel a só sűrűbb a víznél). Kiszámolható, hogy 1000 m sóréteg egy legalább 1000m/0,035 = 28.570m, azaz több mint 28 km mély tenger vagy óceán elpárolgása után keletkezne. A mai óceánok legmélyebb pontja a kb. 11.000 m mély Mariana-árok a Csendes-óceánban. Nevetséges tehát azt feltételezni, hogy az erdélyi sórétegek egy régi, a mai világóceán legmélyebb pontjánál háromszor mélyebb tenger elpárolgása következtében alakultak ki. Az az elmélet sokkal jobban megállja a helyét, hogy ezen sórétegek egy világméretû özönvíz következményei, kialakulásukat pedig Walt Brown hidrolemez-elmélete nagyon jól megmagyarázza. (Lásd Dr. Walt Brown Hidrolemez-elmélete, II.rész /Sódómok, és a  III. Rész, árvíz fázis.)

Forrás: www.cryingvoice.com

Sóvidék - Szováta - Medve-tó

Vármező - Pisztrángos

Szikaszó - fűrészmalom, pisztrángos

  2006-ban úgy gondoltuk, hogy ha már Vármezőn elszálltak az árakkal, megnézünk egy másik, a "bázishoz" viszonylag közel lévő pisztrángtenyészetet Libán felé Szikaszónál. Meg is találtuk, de 6 km-t kellett mennünk odáig valami iszonyú rossz úton, úgyhogy ezt legközelebb mellőzzük, marad Vármező.

 Itt egyébként csak tenyészet van, vendéglátó hely az nincs. Amiért mégis megemlítem itt ezt a helyet, az maga Szikaszó. Ez egy igazi szórványtelepülés, sokkal szebb, mint Ivó. Véletlenül rábukkantunk egy valódi vízkerékkel hajtott gatterre is, (fűrészmalom) ami bár régi darab, de nem múzeum, ma is használják a helybéliek. A szokatlanul széles felülcsapott vízkerék által hajtott szerkezet fémből  készült részei irgalmatlan hangot adnak, ráadásul az egész az út mellett van, ennek ellenére alig vettem észre. Kár hogy csak a kerék járt, és éppen senki sem használta a gattert, mert szívesen megnéztem volna. Ma már nem nagyon lát ilyet az ember. Nem is értem egyébként, hogy ha állandóan forogni hagyják a kereket, miért nem használják üres időben áram termelésére? Legalább a falu közvilágításhoz, vagy ilyesmi. Rengeteg kihasználatlan energia rejlik benne.

A Madarasi Hargita

Gyilkos-tó

Békás-szoros

A Békás szoros a Gyilkos-tó mellett fekszik, a kettőt együtt érdemes felkeresni. A szorosban óvatosan közlekedjünk, mivel ez az egyetlen átjáró van közel s távol, így sajnos rengeteg teherautó közlekedik erre. Ez azt jelenti, hogy egyrészt folyamatosan darálják az út melletti sziklákat, ha meg éppen nem darálják, akkor bemennek az út közepére. Elég sokat vártak a Gyilkos-tó és a Békás-szoros természetvédelmi területté nyilvánításával. Csak 1996-ban (!) tették védetté. Arra viszont már nem volt pénz, vagy akarat, hogy egy alagutat is csináljanak, ami kikerüli ezt a páratlan szurdokvölgyet. Jelenleg óriási átmenő forgalom bonyolódik a szoroson keresztül, és kamiononok kipufogó gázai rontják a levegőt ebben a gyönyörű környezetben. Ez még fokozódik időnként, mert az utat alá-alámossa a Békás-patak, az út meg jó esetben kilyukad, (ilyenkor látszik ahogy alatta 3-4 méterrel ott a patak) más esetben meg el is tűnik egy darabon.Amikor pedig a patak alámossa az utat, elég nagy a tumultus errefelé.   Az első szépség, ami a Békás-szorosba látogatónak feltűnik, az Oltárkőnek nevezett hatalmas sziklatorony egy kereszttel a tetején. A szorosba csak egy ősrégi alagúton keresztül lehetett bemenni egészen 2004-ig, amikor is átadták az új alagutat is közvetlenül mellette. A régi sokkal hangulatosabb. Mondanom sem kell, hogy a magyarok többsége ezt a régi alagutat használja. :)   A szoroson a Békás-patak vize "robog" végig, iszonyú erővel, közben magába gyűjtve a környéken fakadó vizeket. Az egyik ilyen a Mária forrás, amely két egymás mellett lévő sziklaüregből ered. Nem mintha a Békás-patak olyan meleg lenne, de a Mária forrás vize annyira hideg, hogy alig hogy belelábal az ember, (másképpen nem közelíthető meg) szinte azonnal lefagy a lábfeje. Ezt persze nem is várja meg senki. Pár korty forrásvíz után menekülnek ki az emberek az első kőre, mert annyira fájdalmas. Azért megéri, mert a forrásból fakadó víz nagyon finom. Vigyünk magunkkal valamilyen palackot is, amit megtölthetünk! Vigyázat azonban, mert nagyobb esőzések után hasmenést okozhat! A forrás ha Magyarország felől közelítünk, az út jobb oldalán egy híd után van a patak túloldalán. A hídnál lehet lemenni. Nincs külön jelölve.   A Békás-szoros mintegy 4-5 km hosszú. Jobbra és balra hatalmas, gyakran 2-300 méter magas sziklafalak magasodnak. Csodás! Több helyen is meg lehet állni autóval a szorosban, ahol mindenféle vásárfiát árulnak. Időnként előkerülnek román gyerekek, és illegálisan szedett védett havasi gyopárt kínálnak eladásra pénzért, ceruzáért, cukorkáért, vagy amid van alapon. Ne vásároljunk tőlük! A havasi gyopár szigorúan védett növény. Aki mégis szeretne ilyet, az vásárolhat a Gyilkos tónál. Szokott ott árulni egy román nő, akinek külön engedélye van a termesztésére és az árusítására.   Ha valaki fotózni szeretne, az egy egész napot eltölthet a Békás szorosban. Ha borús napot fogunk ki, akkor sajnos

már csak a helyszínen konstatálhatjuk, hogy sehogy sem mutatnak a sziklák a képeken. Ha fotózni is szeretnénk, esetleg videózni, akkor csakis napfényes időben menjünk! A hely hangulata szinte óráról órára változik, hol itt jelenik meg a fény, hol ott. A jobb oldalon látható fotó pl. ilyen szempontból elég szerencsésen készült. A szikla teteje ugyan lemaradt, ám szerencse hogy nem kezdtem el hátrálni, hanem azonnal kattintottam. Az a jelenség ugyanis, hogy a szemközti nagy sziklafal egésze (és csakis az!) aranyos-narancsbarnán dereng, csak egy nagyon rövid ideig látható délután, utána újra szürkeségbe burkolózik. Ha csak 15 másodpercet késtem volna, az a szikla is csak olyan lett volna, mint bármelyik másik.   A Békás szoroson túl kiszélesedik a Gyilkos-patak, és párszáz méter után megtaláljuk a történelmi magyar határátkelő maradványait. Azaz csak a helyét, mert a románok az épületeket gondosan elbontották. A román területeken is érdemes egy kicsit körülpillantani, ha nem is megyünk nagyon  beljebb, mert az a rész is nagyon szép.   A Békás szorosban találkoztunk először azzal a szöcskefajtával, amibe később máshol is rendszeresen belebotlottunk későbbi kirándulásaink során. Hatalmas méretű, érdekes színezetű szöcskeféle. Nálunk ilyet még nem láttam. A méretét jól érzékelteti, hogy amin a rovar ül, az nem valakinek az ujja, hanem a kislányom karja! Néhány évvel később a Székelykőnél egy ilyen úgy belém harapott, hogy eleredt az ujjamból a vér. Fene se gondolta volna, hogy egy szöcske ilyen vérszomjas tud lenni.

Énlaka

  Mit nekünk úttalan utak! Megkockáztattuk, hogy meglátogassuk Énlakát. Énlaka tökéletesen megőrizte helyi falusias jellegét a környéken. Itt nincsenek kockaházak, megtartották a régi építkezési formákat. Amiért vonzó volt még számunkra, hogy Énlakába nem jár semmiféle tömegközlekedés, és az út minősége miatt csak a legvakmerőbb turisták keresik fel.

  Szerettünk volna bemenni megnézni a helyi unitárius templomot. Zárva találtuk, de megtaláltuk a lelkészt, aki barátságosabb már nem is lehetett volna. Ránk nézett, majd egyszerűen a kezembe nyomta a templom kulcsát, hogy nézzük meg, és ha végeztünk, tegyük be a kertjében az asztalra. Élve a magányos felfedezés adta lehetőséggel, még a templom tornyába is felmentünk, pedig a bogár rágta, hiányos faszerkezeten fölmenni nem volt éppen veszélytelen vállalkozás. Én mindenáron meg szerettem volna nézni a harangot, végül minden intelmem ellenére három gyerekemből kettő is feljött utánam. Fiam - akkor még csak 9 éves volt - utána azért megvallotta, hogy a helyemben ő sem engedte volna ide fel a saját gyerekét. A harangtoronyba fölmászva kiderült, hogy a templomnak két harangja is van. A kisebbik a régebbi, 1833-ból való.

  A templomot újra meglátogattuk 2005-ben. Már nem kellett lemenni a kulcsért a lelkészhez, a torony alatti bejárat egy drót meghúzásával nyílik, a templom kulcsa pedig az ajtó mellett van egy szögön. Na, ez aztán a bizalom Csimborasszója!

  2005-ben Korond felől érkeztünk be a faluba, és ugyanarra is kellett visszamennünk, mert a másik irányba vezető utat teljesen elmosta az eső és figyelmeztettek, hogy még szekérrel is alig járható. Ennek nem örültünk, mert a 2003-as látogatásunk óta jelentős mértékben romlott az út Korond felől is.

Kőrispatak

  Amikor odaértünk, először nem voltam biztos benne, hogy az ott lévő hídon át akarok menni kocsival, de hát meg akartuk nézni a Szalmakalap Múzeumot. Remélve, hogy csak nem mi leszünk azok, aki alatt összerogyik, átmerészkedtünk.

  A Szalmakalap Múzeum anyagát egy igazi patrióta hozta össze, a bevételből pedig a falut gyarapítja. Nyaranta gyermekeket is táboroztat, az elmondásából ítélve nagyon színvonalas módon. A múzeum kertjében a táborlakók által összegyűjtött változatos, szoborparkra emlékeztető homokkő gyűjtemény is található. Odabent a székelyek által hordott összes kalapot szemügyre vehetjük. Nagyon érdekes, hogy a kalap mi mindent elárul a viselőjéről. A vagyoni helyzetétől kezdve egészen a nemzetiségéig. Pl. a románok a kalapdíszt, és az egymást keresztező szalag- vagy zsinórvégeket a jobb oldalon, a magyarok meg a bal oldalon viselik. Különösen érdekes az ún. szerelemkalapnak a története, aki ott jár, kérdezzen rá! Kisebbik lányom vett itt egy apró kis kalapot, amit végül eloroztam tőle, mert pontosan illett az általam agyagból készített, és Korondon kiégetett kacsintós székely góbé fejére. (Lásd az oldal legelején.)

  A múzeum megtekintése urán még körbekocsikáztuk egy kicsit Kőrispatak csöndes utcáin, s találtunk néhány házikót, amilyenek leginkább a gyermekkorom meséiben fordulhattak elő.

Bözödújfalu

Kőrispatakot elhagyva nem messze találjuk Bözödújfalut. Ez volt az a falu, amit Ceausescu először eltörölt a Föld színéről. Büntetésnek szánta. A völgy végébe, amelynek az alján a falu feküdt, gátat építtetett, és úgy ahogy volt, elárasztatta a területet. Mindenestül. Templomokkal, házakkal, az emberek emlékeivel, múltjával együtt. A falu első világháborús áldozatainak emlékművét utólag hozták föl búvárok a falu elüldözött lakóinak kérésére a víz alól.

A gát megépítésének célja kizárólag a falu elpusztítása volt, az ott tárolt vizet soha nem használták az ég világon semmire. Nem szolgálta egyetlen település vízellátását, nem öntöztek vele kerteket, és nem termeltek vele áramot sem. Ez utóbbira egyébként teljességgel alkalmatlan is lett volna a tavat tápláló patak viszonylag csekély vízhozama.

Morbidnak nevezhető látvány, ahogy az emberek birtokba vették a területet. A tó partján megmaradt házak romjain horgászok várják a szerencsét, csónakok ringnak a vízen, valahol üvölt a zene, kempingeznek. Zajlik az élet. Úgy tűnik, mintha minden a legnagyobb rendben lenne,  mindaddig, amíg föl nem pillant az ember. A falu hajdani katolikus temploma ugyanis a mai napig kiáll a vízből, tornya a halál és pusztulás mementójaként emlékeztet rá, hogy hol állunk valójában. Gazemberek és gyilkosok műve. Ez az igazi Gyilkos-tó!  

(A templom tornyonysisakjának ezen a 2003-ban készült képen még látható váza mára már leomlott.)
 

Székelyderzs

  Székelyderzsre az itt található erődtemplom miatt érdemes elmenni. Amikor ott jártunk, a tető alatt felhalmozva mindenféle régi gépezet, szerszám, és egyéb volt egy rakáson. Mikor felvetettem a plébános feleségének, hogy ebből múzeumot lehetne csinálni, megtudtam, hogy ez a céljuk. Egyelőre gyűjtik, aztán ha lesz rá pénz, majd rendesen ki is állítják.

Nagyon érdekes, a török időkből megmaradt szokás, hogy az erőd falai mögött minden helybéli családnak van egy-egy hatalmas lisztesládája és az egyik bástyában pedig egy-egy "saját" szöge, melyre a szalonnát akasztját. Hetente csak egyszer lehet a szalonnából vinni, amelyik asszony többször jön azt megszólják, mert hát milyen háziasszony az olyan aki nem tudja kiszámítani, hogy mennyire van szüksége...  :)  

  Az erődben éppen kenyeret sütöttek. Érdekes, hogy káposztalevelet tesznek alá, és rá, amitől ízesebb lesz. Amikor pedig kisült, leverik róla a héját. Ez az ún. vert kenyér. Sütöttek a gyerekeknek "csibét" is kenyértésztából. Az egyik bástya aljában meg lehetett kóstolni a kenyeret és a templomerődben tárolt szalonnát is. Ez utóbbival viszont nem volt szerencsénk. A egyébként igen szívélyes vendéglátásból ítélve biztosan véletlenségből valami avas szalonnát tettek az asztalra. Mégpedig nem is akármennyire volt avas az a szalonna. :)  Szerencsére azonban vittünk magukkal szendvicset.

Segesvár

  Segesvárról nekem a bajor városok jutottak eszembe, nem véletlenül - főként szászok lakták. Ugyan sokan átköltöztek Németországba, de most újra kezdik visszavásárolni a házaikat és az utóbbi időben a várfalon belül és azon kívül is jelentős felújításba kezdtek. Ha még egy kicsit több pénzt költenének a városra, akkor Segesvár egy turistaparadicsom lenne. Még barokk épületeket is találtam. Csak a homlokzatokat elcsúfító kábelek voltak zavaróak, egyébként pompásan felújították őket. Kívülről legalábbis.

  Sajnos a "drakulizmus"  Segesvárt sem kerülte el. Drakulizmus alatt azt értem, hogy az ember ha turisták által látogatott helyekre téved Erdélyben, akkor óhatatlanul Drakula maszkokat, Drakula babákat, meg Drakuláról elnevezett vendéglőket talál. Drakula és a vámpírfejek ma itt a biznisz. Jön a sok hülye nyugati turista és veszi ezeket a baromságokat. Lugossy Béla szegényen halt meg, de megteremtette a modern kor megélhetési forrását.

  Az óvárosból egy hosszú falépcsőn, az úgynevezett diáklépcsőn föllihegve magunkat, elérjük az 1300-as évek legelején épült Hegyi-templomot. Ez többek között azért nagyon érdekes mert nem régen leszedték a régi falfestményekről a később rákerült fehér festéket, és alóla számos izgalmas dolog került elő. Nem említik külön, ezért fölhívom a figyelmet, hogy a templomba belépve jobbra nézve az oltár felé eső boltív alatt egy olyan Szentháromság ábrázolás található, amit csak egy beavatott készíthetett, ugyanis tudta, hogy a Szentlélek nő! A templomban tilos fényképezni, én mégis megkockáztattam kézből, csak ezért a képért. Tapasztalatom szerint ugyanis soha nem lehet tudni, hogy egy ilyen ábrázolást mikor festenek le újra. Nagyon sötét volt, így egy kis digitális utómunkát is igényelt, de megérte. A képre rákattintva és nagyobb méretben megtekintve egyértelműen látszik, hogy a Szentháromság harmadik tagja nőként van ábrázolva. (a középső, hármas arcú alak baloldali figurája)

A fehérszéki iszapvulkán

  Még 2003-ban a térképről kinézetem egy helyet, amit úgy éreztem, hogy fel kéne keresni.
Hiába volt azonban a térképen, a fehérszéki iszapvulkán nevű képződményt csak nem találtuk. Gurultunk az autóval erre-arra, de sehogyan sem akadtunk rá. Aztán egy székelyember látván tanácstalanságunkat elmondta, hogy "az bent van ám a dzsindzsásban", és "ilyen városi cipőben" meg se próbáljunk oda menni.  Behívott viszont az udvarra (szép öreg kapuja volt), és megmutatta, hogy "itt is felbugyog a ház mellett ni, és sok ám a baj véle". A kútban pedig annyira lágy a víz, hogy azzal szoktak mosni. Valóban. Olyan lágy volt, hogy csúszott a tenyerem között, mintha beszappanoztam volna. Nagyon találóan síkvíznek hívják. Kifelé menet aztán kiderült, hogy nem is az ő udvarukat mutatta körbe, hanem a szomszéd bácsiét, aki úgy megörült nekünk magyaroknak, hogy elkezdett mesélni az orosz hadifogságról, meg arról, hogy egyedül ő került haza a faluba onnan. Még azért sikerült aznap el is jönnünk. Ez nem volt semmi teljesítmény tőlünk, mert bár a bácsi nagyon kedves volt, de meglehetősen beszédes is. :) Későbbi tapasztalataink szerint is igencsak téves az a hiedelem, miszerint a székelyember szűkszavú lenne. Ugyanolyanok mint mi, és ahogyan minden embernek, aki örül a másiknak, nekik is megered a nyelvük adott esetben.


Atyha

  Már első utunkkor is mondta valaki, hogy, hogy a Korondhoz közeli Atyha milyen aranyos kis falucska, de akkor valahogy nem jött össze időben, hogy megnézzük. 2004 nyarán aztán rátértünk az oda vezető útra, és nem csalódtunk.

  A falu tele van forrásokkal, vágni lehet a csöndet, és számtalan helyes kis öreg házikó van. Gyalog is érdemes elindulni helyenként, ha nincs traktorunk, mert bizony vannak olyan utcák, amelyek csak azzal járhatóak. Nem annyira a sár miatt, hanem mert annyira meredekek, hogy az ember félti a kocsiját.

  A hely egyébként olyan, hogy akár élete végéig elmeditálgatna itt az ember. Ilyen falu még sok van Székelyföldön. Néhány éve még fillérekért lehetett itt ingatlanhoz jutni, de mi nem ébredtünk időben. Szomorúan vettük azonban észre, hogy tömegesen jelentek meg már itt is a nyugat-európai ingatlanvásárlók.

  Atyha hangulata bennem elég mély benyomást hagyott, személy szerint jobban tetszett, mint Énlaka.

Korond, Firtos, Firtos vára

A Firtos Korond mellett a környék legmagasabb hegye, tiszta időben a havasokig ellátni onnan. Egy régi helyi mondóka is szól róla:

Firtos várától nézem az országot.
Bár a Mindenható adna jobb világot!
Hogy a bocskoromba tehetnék tákot,
És puliszkával márthatnám a mákot!
 

Szejkefürdő - Orbán Balázs sírja

  Szejkefürdő közvetlenül Székelyudvarhely mellett található. Itt van "a legnagyobb székely", Orbán Balázs sírja, amihez szinte minden magyar elzarándokol. A sírhoz jelenleg 14 székelykapu mutatja az utat, de ahogy elnézem lesz ott még több is idővel.

  1815-ből származik a legrégebbi kapu a sorban. Ez azért érdekes, mert ilyen öreg kaput máshol nem láthat az ember. Tekintve, hogy a régiek nem használtak semmiféle fakonzerváló anyagot, szinte a csodával határos, hogy az a kapu megmaradt. Később kiderítettem, hogy nagyon sokáig darabokra szétszedve állt egy fészer sarkában még mielőtt valaki fölfedezte, és ide került.



Farkaslaka - Tamási Áron szülőháza, Tamási Áron sírja

  Minket még Tamási Áron egyik húga, Erzsébet néni vezetett végig az író szülőházában. Nagyon kedves öreg néni volt. Sajnos 2005 júniusában 94 évesen meghalt, most a lánya, aki maga is már 77 körül jár vette át ezt a feladatot. Ő is sző, mint az édesanyja és a saját maga készítette munkákat is meg lehet tőle venni, ha tetszik.

  Akinek nincs ismerőse Erdélyben, és látni szeretne egy ilyen ódon házikót belülről, annak Tamási Árontól függetlenül is érdemes fölkeresnie ezt a helyet. Ehhez nagyon hasonló otthonokban még ma is sokan élnek Erdélyben, bár egyre kevésbé jellemző sajnos. Csak azért mondom, hogy sajnos, mert ez az egyszerű életforma kiveszőben van, ezzel együtt ezek a hangulatos apró házacskák az enyészetté válnak, ha nem teszünk valamit a megmentésükért. Sajnálatos volna, ha túl későn ébrednénk rá, hogy mit vesztettünk.

  Örülne a szívem, ha ezekben a jellegzetes, kékre meszelt házakban mi anyaországi magyarok látnánk meg a fantáziát, és nyaralónak megvennék a családok, mielőtt még végleg eltűnnek, az orrunk elől felvásárolják őket, vagy annyira megdrágul, hogy már nem fér majd bele a családok költségvetésébe. Tudom, hogy ezt már írtam pár helyen, de nem győzöm eleget hangsúlyozni.

  Farkaslakán a főút mellett található Tamási Áron sírja is. Nem lehet eltéveszteni, ott kell megállni, ahol egy rövid szakaszon sok árust látunk az út mentén.


A Szent Anna tó és a Mohos tőzegláp

Torjai Büdösbarlang

                                             
A Buffogó láp

Gyergyószárhegy - Lázár kastély

A Gyergyói-medencében fekvő falu sok viszontagságot ért meg. Rendszeresen megtalálta őket minden ellenség a tatároktól a törökökig. A XII. sz. körül épült kastélyt is hol lerombolták, hol felépítették.   Ma sincs szegény valami jó bőrben, ahogy csordogál a pénz, úgy javítgatják. Sajnos csak helyi forrásokra támaszkodhatnak, mert a román állam nem ad nekik egy fillért sem. A külső fal bástyái néhol repedtek, rossz állapotban vannak, a falakon lévő érdekes ornamentika pedig csoda hogy még áll. Az elmúlt 100 év, de különösen a Ceaucescu korszak nem múlt itt sem el nyomtalanul. Az kastély épületegyüttesén nagy arányú felújítási munkálatok folynak, kíváncsi vagyok mi lesz itt néhány év múlva. A főépületet már használatba is vették. Itt jelenleg a múzeum egy része található, de földszinten lévő impozáns méretű lovagtermet esküvői rendezvényekre és más összejövetelekre szokták bérbe adni. A kívülről is pompás vonalú épületbe belépve rögtön a lovagterembe érkezünk. Ott jártunkkor éppen esküvőre volt megterítve, már csak az ennivaló hiányzott. Már nem emlékszem pontosan, de valami potom összegért lehet a termet megkapni, és itt aztán tényleg nem zavar az ember senkit sem. Mindennek tetejébe állítólag jól is főznek, ami szintén nem egy elhanyagolható szempont. Akár még Magyarországról szervezve is jó ötletnek tűnik a dolog.   Az asztalok köré a kastélyban talált pár eredeti székmaradvány mintájára faragtattak annyit, amennyire szükség volt. Ez jó sok pénzbe került, a kastély kezelője szerint a vigalmakkor nem törődnek a bútorokkal, így mindig félnek, hogy végül csak ráfizetnek.   A toronyból éppen lefelé igyekvő hölgytől udvariasan kérdeztem valamit, aki viszont olyan stílusban válaszolt, amihez arrafelé mi nem szoktunk hozzá. Tisztára mint egy öntelt pesti művészp...a - jegyeztem meg halkan a családomnak. A kijáratnál aztán rákérdeztünk, és persze kiderült, hogy ráhibáztam, pestiek szerveznek ide nyaranta valamilyen alkotótábort.   Gyergyószárhegyen egyre több a falusi turizmusra berendezkedett család.  Elég szállás van itt ahhoz, hogy akár az is találjon helyet magának, aki nem foglalta le előre.

Szászfehéregyháza

Az eldugott kis szász településeken meglepetésben lehet részünk. Szászfehéregyházára úgy jutottunk el, hogy nagyon kíváncsi lettem az Erdélyi útikalauz címlapján látható erődtemplomra. A települést a 89-es forradalomig kizárólag szászok lakták, mintegy négyszázan. Ők a forradalom után elmentek innen, egy gyönyörű falucskát hátrahagyva. A faluban mára már csak 24-en maradtak szászok, helyettük beköltözött 80 román, ami még a kisebb baj, de sajnos 300 cigány is. Ha nem tesznek valamit a faluért a volt tulajdonosok, akkor erre a gyöngyszemre rossz idők várnak. Állítólag a polgármester asszony nagyon töri magát azért, hogy a falu
megőrizze szász jellegét.

Valahonnan némi pénz is kerülhetett, mert a házak homlokzatát több helyen is javítgatták miközben ott jártuk. Az erődtemplom meglepően jó állapotban van, és a berendezése is még a régi. Van egy jól összeszedett múzeum is az épületben. Ami aggodalomra adhat okot, az a félre dobott harang a gerendák között, meg a javíthatatlanná szétberhelt  óramű.   Toroczkót véve alapul Szászfehéregyháza is simán a világörökség részévé válhatna, és a turizmusból bőven megélhetnének az itt lakók. Ámde 300, többnyire segélyen élő cigánnyal ki tudja, hogy mit hoz a jövő ennek a jobbsorsra érdemes falunak. A falubeli asszonyok kézzel kötik az utcán a gyapjúholmit, amiből talán a legérdekesebb a zokni. Azt nem tudom, hogy mennyiért árulják, mert nem vagyok egy fagyos lábú, meg hát a nagy nyárban amúgy sem szoktam ilyesmit vásárolni, de biztosan van rá kereslet, különben nem kötögetnének itt olyan bőszen az asszonyok. Aki a környéken jár, mindenképpen látogasson el ide! Előtte van egy település, (most nem emlékszem a nevére) amin szépen, feltűnés nélkül és határozottan suhanjunk át, mert ha nem így teszünk ellepnek a cigánypurdék.

Csíksomlyó

Csíksomlyóra mindig is kíváncsi voltam, annak ellenére, hogy a csíksomlyói Máriát már sokszor láttam képről, és maga a templom semmi különös. Engem a minden magyarok búcsújáró helyeként emlegetett hely vonzott igazán. Csíkszeredából jelenleg egy rövid és szétbontott út vezet Csíksomlyóra. A kegytemplom egy szokványos nagy templom, a jól ismert csíksomlyói Mária szoborral. Az addig ismert fényképek alapján nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy méretű.

Fölmentünk a dombon lévő Hármashalom-oltárhoz is. Mindig azt hittem, hogy egy dombtetőről néz le, pedig nem. Azért el tudom képzelni magam előtt amint százezrek gyűlnek itt össze. Legalább egyszer az életben én is részese szeretnék lenni ennek az érzésnek.

Szék

  2004-ben Székelyföldre menet tettünk eleget tettünk egy kedves meghívásnak, és tettünk egy kerülőt. Széken szálltunk meg, és onnan kalandoztunk szerteszét. Szék arról nevezetes, hogy az egyedüli színmagyar falu a környéken, a többi szomszéd település az mind tiszta román.

  Szék egy hatalmas területen fekvő falu, nem az a fajta, amit gyalog be lehet járni. Amúgy nem olyan hangulatos, mint székelyföld falvai, mert a régi házakat szisztematikusan lebontják, és új kockaházak épülnek helyettük, a helyi jelleg teljes mellőzésével. Ennek ellenére még itt is akadnak szép régi házak is.
 
  A település nevét a határban fakadó, kis hozamú, erősen sós vizek adták. Ezekből az ún. "sókutakból" hordják a falubeliek a vizet a helyre jellemző különlegesen omlós szalonna készítéséhez, de néha főzéshez is, ha elfogyott otthon a só.

  A falu nemzetiségi elszigeteltsége miatt nem csoda, hogy annyira ragaszkodtak a székiek a hagyományaikhoz. Székelyföldön pl. már nem nagyon járnak népviseletben az emberek, itt viszont egészen a közelmúltig még hétköznap is azt viselték. Sajnálom, hogy múlt időben kell beszélnem. Az utolsó generáció az a ma 35-40 éves korosztály, akik még hordják nemzetiségük és múltjuk azonosságát bizonyító ruházatot, a fiatalok már sajnos már nem, legfeljebb a vasárnapi misén. Szerettem volna a ruházatukról fényképet készíteni, de sajnos csak részben sikerült, ugyanis a templomban gyászmise volt, így a nők mind fekete szoknyában voltak. Amúgy a fiatalok pirosat hordanak, és az életkor előre haladtával sötétedik a szoknyájuk.

  Nem csak a népviselet terén változott a helyzet a faluban. Sajnos elkapta őket is a gépszíj, az anyagi javak hajszolása. Főleg azért, hogy a szomszédok tudják, hogy nekik mijük van. A szomszéd videót vett, hát én is veszek, de jobbat mint az övé, még ha belegebedek is! Ismerős ez már itthonról sajnos. Szakítva a hagyományokkal, hatalmas, gyakran emeletes  kockaházakat építenek, a méret a lényeg, hadd pukkadjon a szomszéd alapon. Még az építőanyaggal sem foglalkoznak, a legolcsóbbat veszik, hogy annál is nagyobbat tudjanak építeni. Az elkészült házba nem költöznek be, mert amúgy sem tudnák kifűteni, hanem a régi hátsó kis házban laknak továbbra is. Az ilyen értelmetlenségeket tudnám még sorolni, de csak szomorkodom a dolgon. E miatt az értelmetlen pénzhajhászás miatt ugyanis halálra van ítélve a falu. A pénz miatt sokan elmentek már külföldre. Többnyire Németországba, Spanyolországba , de Magyarországra is mennek a fiatalok, és vissza se néznek. Akik ott maradnak azok meg egykéket nevelnek. A falu 1241-ben épített templomának homlokzatán pedig akkora repedések vannak, hogy csoda, hogy még áll. A pénz elvette az emberek eszét, sír a templom. Valahogy észhez kéne téríteni őket.

Bonchida

Bonchidát 2006-ban látogattuk meg, és egy elképesztő EU-projectnek lehettünk szemtanúi. A kastélyt egészében helyreállítják, úgy ahogy volt. Vagyis inkább beszélhetnénk rekonstrukcióról, mivel a több épületből álló kastély gyakorlatilag teljesen romos. A tető hiányzik, a belső falak többnyire hiányoznak, a födémek részben be vannak omolva.

Hatalmas területen fekvő épületegyüttesről van szó. Pár jobb állapotú melléképületet már használatba vettek, a főépület azonban olyan állapotban van, hogy csak egy vázról beszélhetünk, és minden bizonnyal többe kerül a felújítása, mintha újra felépítenék. Az épületbe be lehet menni, de mivel a falak és a födémek több helyen hiányosak, rendkívül veszélyes benne kamerával, vagy fényképezőgéppel sétálni, mert ilyenkor az ember nem figyel kellően oda, ahová lép. Ha tehát bemegyünk, legyünk nagyon óvatosak!
Nagy merészség volt a részünkről is odabent mászkálni.

A külső homlokzat még mutatja az épület hajdani szépségét. Látva a mostani állapotokat, az építési munkálatok még jó ideig el fognak tartani, de ha egyszer elkészül, akkor lesz miben gyönyörködnie az ide látogatóknak. ( Aki kíváncsi a bonchidai kastély történetére, és még több képre, az ezt az oldalt látogassa meg. )

Toroczkó

Toroczkó. Valamikor így, "cz"-vel írták a nevét, és nem is értem miért kellett ezt megváltoztatni, hiszen településnévről van szó. Nekem eleve "cz"-vel esik jól leírni, úgyhogy ennél maradok.   Ragyogó kis falucska! Nem csoda, hogy mindenki, aki valamit is írt Erdélyről, az külön részletezi Toroczkót. Bár első látogatásunkkor 2004-ben csak arra jutott időnk, hogy körbepillantsunk, és igyunk az ún. "nagy vajor" hűs forrásából, ennyi is elég volt ahhoz, hogy eltervezzük: ide még visszajövünk. 2006-ban aztán négy éjszakát töltöttünk el itt, de még ez is kevésnek bizonyult. Legszívesebben maradtunk volna még egy hetet legalább. Úgy néz ki, hogy jövőre még hosszabb ideig időzünk majd itt el. Az is lehet, hogy egészében itt töltjük a nyaralásra szánt időt.   A falu csöndes, nyugodt település, ami zaj van azt a turisták keltik. Számtalan szálláslehetőség van, de ha nem is szállunk itt meg elsőre, egy kis sétálgatásra mindenképpen ugorjunk be! Ha valaki kellő hangulatba akar kerülni Toroczkó előtt, akkor a rosszabbik úton, a Kőköz felől közelítse meg. Gyönyörű mászni való sziklák között vezet az út, látványban felér a Békás-szorossal.   Toroczkó a világörökség része. A lenyűgöző környezetben fekvő falvacska jellegzetes házaival, különös történelmével hamar belopja magát az ember szívébe. A települést két nagy hegy, a Székelykő és az Ordaskő vigyázza. Ez utóbbi csak a déli része a falu mögött álló hegyvonulatnak, de sokan az egészet így hívják. A völgy észak-déli fekvése miatt ez a siklóernyősök paradicsoma. Délelőtt az Ordaskőnél, (a Hosszú-kőtől indulva) délután pedig a Székelykőnél röpködnek, ha az időjárás megengedi. A Székelykő mintegy meg is határozza a falut. A Székelykőre néznek föl az emberek, hogy megtudják, milyen idő lesz, és a Székelykő az, ami miatt itt kétszer kel föl a nap.   Aki szeret fotózni, annak érdemes a Nagy Piactér környékén, a nagy vajor közelében kószálnia, ott mindig történik valami. Ott isznak az állatok, és ott mosnak az asszonyok. Onnan vesznek vizet általában a Székelykőre igyekvő turisták is. A vájú utáni első medencét szigorúan csak ruhamosásra, a másodikat pedig a szőnyegek tisztítására használják.   Van a faluban egy vízimalom, mely eredetileg egy az 1600-as években épült ércdúsító vízkerekének felhasználásával 1740-ben alakítottak át malommá, és ma is ebben a formában működne. Igény is lenne rá bőven, állítólag ez őrli a környéken a legjobb puliszkalisztet. Az egyedüli ok, amiért már nem üzemel, hogy a molnár néni már nem bírja felcipelni a zsákot a garathoz.   Akit érdekel a népviselet, és a helyi népművészet, festett bútorok, annak mindenképpen érdemes megnézni Ida néni magánmúzeumát. A 82 éves Ida néni afféle szaktekintélynek számít a toroczkói kézimunkák terén, ne szégyelljünk tőle kérdezni. Ha előre szólunk, akkor be is lehet öltözni helyi népviseletbe. A lányaim ki is próbálták, szépek voltak. :) Ezek a ruhák több mint 120 évesek, és olyan technikával és aprólékossággal készültek, aminek egy részét ma már senki ismeri, és olyan anyagokból, melyeket már sehonnan sem lehet beszerezni. A másik hasonló hely Anna nénié, aki lasszóval fogja a turistákat. Már jó előre figyelmeztettek még itthon, hogy Anna néni nagyon szeret beszélni, és se vége, se hossza, ezért aztán őt most nem látogattuk meg. De mert állítólag sok mindent tud, és érdekeseket mond, jövő nyáron azért rászánjuk majd az időt. A helyi múzeumba is elmentünk, de Ida néni múzeuma után az már csalódás volt.   A közelben van a toroczkószentgyörgyi vár. Ide egyelőre nem jutottunk el, de a Székelykövet azt megmásztuk. Annak külön részt szenteltem.    Toroczkón azzal kezdődött a turizmus, hogy egy kolozsvári házaspár vett itt egy régi házat, meglátta a falu fellendülésének lehetőségét, és megszervezte a falusi turizmust. A dolog végül beindult, és hamarosan fel is figyelt a világ a falu páratlan szépségére. Nem sokkal később a világörökség részévé nyilvánították őket. Azóta már csak ide való, hagyományos formájú házakat lehet  építeni, de már amúgy sem építene más senki, mert bár időbe telt, megértették az itt élők a dolog lényegét. Most már értékelik azt ami régi.    Toroczkó eredetileg 100%-ban magyar lakta falu volt. Az itt élők unitárius vallásúak. A  falu központjában ugyan építettek egy ortodox templomot mintegy 60 éve, de az üresen állt és idővel be is dőlt. Amióta a falu a világörökség része lett, a románok meglátták benne az üzleti lehetőséget, beszivárgott a faluba mintegy 10%-nyi román. A falu főterén felújítják (vagy inkább újraépítik) a templomot. Aztán majd jöhetnek a külföldiek, és be lehet nekik mutatni, hogy ez itt román föld, az itt lakók pedig erőszakkal elmagyarosított románok. Ez a cél nem is lehet vitás: a Trianon után épült ortodox templom falába belevésték az 1278-as évszámot.   1996 őszén a román ortodox egyház potom áron felvásárolt a falu határában lévő földeket. Erre a földre építettek a románok egy férfi, és egy női kolostort, mintha az mindig is ott lett volna. A toroczkói köznyelv csak bunkereknek nevezi ezeket a korostorokat. Nem csak a formájuk miatt, hanem mert az ilyen kolostorokban fegyveres kiképzés folyik, és úgy működnek, mint a román állam előretolt helyőrségei. (Valaki írt is a témában egy könyvet, de most nem jut eszembe ki.) A kolostor lakói persze bejárnak szavazni az eredetileg színmagyar faluba, jelentősen megváltoztatva így az erőviszonyokat. A magyarok egyöntetű véleménye egyébként, hogy a román (részben állami) maffia pénzmosodái ezek a kolostorok.   A toroczkói szállásunkkal nagyon meg voltunk elégedve. A  kivételes szerencsének tulajdonítottuk, hogy a ház tulajdonosai pont az a kedves kolozsvári házaspár, aki annak idején megszervezte itt a falusi turizmust. A házat teljesen eredeti állapotába állították helyre, sőt még a részletekre is ügyeltek, ahol tudtak. A szoba melyben aludtunk, csupa toroczkói festett bútorral volt berendezve, és egy régi öntöttvas kályha ontotta a meleget első éjjel, amikor még nem voltak átmelegedve a falak. Nagyon hangulatos kis házikó volt, és patyolat tiszta. Az ebédlőből ráláttunk a Székelykőre. Egyik reggel, amikor nem volt olyan jó az idő, megfigyeltem a Székelykő felett szinte pillanatok alatt keletkező és elenyésző felhőfoszlányokat. A felhők, hangtalanul, de robbanásszerűen egyszer csak megjelentek, hogy aztán hasonló gyorsasággal el is tűnjenek egy kicsivel odébb. Mintha valami óriási festőecset dolgozott volna a látványon.   Jókat pihentünk, sosem keltünk föl az első napfelkeltére, csak a másodikra. Egy reggelt leszámítva. A kisebbik lányom felébredt, majd mint egy gazella odalépkedett mindenkihez, lenyomott egy-egy puszit, majd mint aki a dolgát jól végezte, visszafeküdt aludni, mi meg ott maradtunk - felpuszilva. De azért nem bántuk. :) Aki Toroczkóban jár, ne felejtse el megtudni a következőket: 1, Mi az a vaskenyér? 2, Mi a Birgej? 3, Miért van a toroczkói szék háttámlájának olyan különös formája? Rengeteg felvételt készítettem Toroczkón az évek alatt. Mivel ide nem fértek volna el, csinálok majd belőle egy külön gyűjteményt a későbbiekben.

A Székelykő megmászása  

A Székelykő "meghódítása" nem maradhat el, ha már egyszer  Toroczkóban vagyunk. Valahogy úgy van ezzel az ember, mint Sir Edmund Hillary az Everesttel.  Meg kell mászni, "mert ott van". A Székelykő három irányból is megmászható. Az északi vége felől csúszós és sáros, (a faluban ezt ajánlgatják) , a déli végéről hosszú és unalmas. Én mindenkinek, a nyugati oldalt javaslom, mely egy kicsit veszélyes, de sokkal szebb, és izgalmasabb. Ez az út a falu főterének sarkáról vezet föl közvetlenül. A falutól 600 méter szintemelkedőt kell leküzdenünk.

Vigyünk magunkkal egy másfél literes palack vizet, egy könnyű szendvicset és naptejet. A jó cipő sokat számít. Ha van egy erős túracipőnk, mindenképpen abban induljunk útnak. Sima teniszcipőben is megjárható, de akkor azt érezni is fogjuk. Vizet mindenképpen vigyünk magunkkal, mert bár vannak források, de a kőzet nagyon laza szerkezetű, és eső után bármi bemosódhat. Nagy szélben, és változékony időjárásban inkább ne induljunk el, mert veszélyessé válhat a túránk, esőben pedig teljesen felejtsük el a dolgot, mert odafönt kiszámíthatatlan az időjárás, ráadásul amikor lent esik, a hegy mindig felhőben (ködben) van. Elindulás előtt tehát várjunk ki legalább egy száraz napot. Ha pedig a tanácsom ellenére mégis az északi oldalon indulnátok neki, akkor kettőt, de még az sem mindig elegendő. A sár a fák alatt sokáig megmarad, és helyenként nagyon csúszik. Túrabakancs nélkül garantált a többszöri elhasalás. Több szakaszra is igaz, hogy ha valaki vizes időben megcsúszik rajta, a meredeksége miatt olyan, mint egy csúszda. Ha az ember megcsúszik, és megindul egy ilyen helyen lefelé, akkor nem kell pánikba esni. Vessük szét a végtagjainkat, akkor hamarabb véget ér az "élmény".

A nyugati oldalról (a falu felől) közelítve a kezdeti bemelegítő séta után egy 50% körüli  emelkedő (45 fok) következik, mely meglehetősen hosszan tart. Fölfelé menet, ha nem túracipőben megyünk, elkezdhet fájni az achillesünk, mivel a meredek terepen a lábfejünk folyamatosan följebb lesz, mint a sarkunk. Ha ezt el akarjuk kerülni, akkor haladjunk  az időszakos patak által épített kőfolyásban. Ebben nem kell rendellenesen lépkednünk, olyan mintha lépcsőznénk. Csak az instabil kövekre figyeljünk, hogy ne rúgjuk rá őket senkire. Az út mellett még a nehéz szakasz előtt néhány vackorfa áll. Aki nem bírja, az itt megpihenhet, majd visszaindulhat a faluba. Aki itt leáll, annak nem érdemes megvárnia a többieket, mert a túra sokkal nehezebb és hosszabb, mint az lentről látszik. A hegy maga is jóval kisebbnek tűnik a faluból nézve, mint amekkora valójában. Az útleírások egy része azt füllenti, hogy 45 perc alatt föl lehet érni. Nos ezt egyértelműen cáfolom. Edzésben lévő túrázók sem teszik meg ennyi idő alatt az utat. A legjobb időt a 13 éves fiam tette meg eddig a barátaival, ami 53 perc volt. Egy átlagembernek azonban kb. 2 óra kell a föléréshez, ha nem akarja magát kiütni, és még le is akar jutni a saját lábán. Nem kell sietni, nem lóverseny ez. Álljunk néha meg, pihenjünk, igyunk egy kis vizet, élvezzük a kilátást, a csendet, a hűvös szellőt.

Gyakorlatlan túrázók nem is gondolnák, hogy lefelé sokkal nehezebb haladni, mint fölfelé. Aki nem túrázik rendszeresen, az kímélje magát. Lejtőn lefelé haladva olyan izmokat használ az ember, melyeket különben sohasem. Aki nincs edzésben, az lefelé apró lépésekkel, és lassan haladjon, különben könnyen előfordulhat, hogy mire újra a hegy lábához ér, már alig lesz képes megállni a lábán. Ne nagyon lépjünk a patakba, vagy vizes helyekre, mert a cipőnk talpára tapadt nedves agyag hatalmas perecelést eredményezhet. Lejtőn lefelé szokott általában kiderülni, ha valakinek gyengébb a térde. Erre is készüljünk fel. Menet közben pedig tartsunk távolságot, nehogy köveket sodorjunk egymásra.

A gyerekek könnyen meg tudják mászni a Székelykövet, ne aggódjunk. Legalábbis az enyéimen soha nyoma sem látszott a túrának. Első alkalommal a fiam miután visszaértünk  a szállásra, megkérdezte, hogy holnap is fölmegyünk-e, és mint az kiderült, nem is viccelt.

Az erdélyi kutyák bizony nem állnák meg a helyüket egy szépségversenyen. Fajkutyával igen ritkán találkozni, ezért Morzsa a toroczkói tacskó rögtön feltűnt számomra. Járja a falut, és nézegeti a turistákat. Ha szimpátiát érez, akkor az ember nyomába szegődik. Egy ebéd reményében képes megmászni a Székelykövet is bárkivel. Ha tehát azt látjuk, hogy egy tacskó utánunk szegődik a Székelykőre menet, ne aggódjunk, ő bírni fogja: ez a hobbija.
A székelykő megmászásáról is albumot fogok készíteni, csak úgy, mint Toroczkóról.


Tordai-hasadék

  Toroczkó mellett találjuk ezt a nagyon szép, túrázóknak, és a természet szerelmeseinek ajánlott szurdokvölgyet. Bár túrázni megyünk, ne induljunk el teljesen pénz nélkül. A völgy bejáratánál ugyanis csekélyke belépőt szednek.
 
  Aki szokott sziklát mászni, az "nyálcsorgató" falakkal találkozhat a Tordai-hasadékban. A kalandot kedvelőknek elárulom, hogy menet közben számos barlang is akad. Néhány közülük meg is közelíthető, ha netán hűsölni akarnák. Kell egy keveset kapaszkodni, de hát miért ne?
 
  Ha végigmentünk a szurdokvölgyön (ne féljünk tőle, nem olyan nagy túra) egy nyitott térbe érkezünk, ahonnan a Hesdát-patak befolyik a völgybe. Itt a kövekre leülve kiváló lehetőség nyílik egy kis lábáztatásra. Ha valaki végigcsinálja a túrát, jól is esik, ugyanis elég érdekes szakaszok vannak. Nem akarom a poént előre lelőni, de kisbabával a kezünkben semmiképp se induljunk el, gyerekekkel pedig óvatosan közlekedjünk. Azért annyit elárulok, hogy már a magyar időkben is a turisták egyik kedvenc célpontja volt, így a fehér, kemény mészkő sziklák felülete fényesre kopott az ösvényen, és nagyon csúszik.

 
Tordai sóbánya

Ezt a sóbányát kevesen ismerik, pedig érdekesebb a Parajdinál. Ami elsőre tetszett, hogy itt nem a Parajdról ismert büdös buszok viszik le az embereket, hanem a saját lábukon mennek be a hegy gyomrába. Van itt egy ki tudja milyen mély visszhang kürtő, ahol kikiabálhatjuk magunkat. Több mint 10 másodpercig visszhangzik folyamatosan. Mivel csak a  fényképezőgépem volt nálam, azzal készítettem ezt a gyenge felvételt.

A hegy gyomrában találunk még egy irgalmatlanul hatalmas, 13 emelet magas termet, ahol a mennyezetről "sócseppkövek" lógnak ezerszám, valamint egy Heller-Forgó hűtőtorony negatívjához hasonló formájú, még az előbbinél is nagyobb, Mária Teréziáról elnevezett tárót. Akkorák a terek, hogy azt nemigen lehet fényképezőgéppel érzékeltetni, a tárót nem is fényképeztem le.

Mindent egybevéve Parajd ehhez képest kismiska. Az is jó benne, hogy itt alig vannak emberek, mert még nem fedezték föl a turisták.

A szállásunk - avagy "a bázis"

A szállás optimális megválasztásán sok múlik. Aki először utazik Székelyföldre, és nem akar minden nap vagy másnap máshol megszállni, annak tanácsos valahol a terület közepe táján keresnie egy bázist, ha csillagtúrákkal el akarja érni a látnivalókat emberi időben. Így választottuk ki mi is első utazásunk alkalmával a szálláshelyünket. Mivel nem szeretjük a zajt, a vadonban keresgéltünk. Úgy hiszem sikerült elsőre a legszebb helyen lévő házikót kifognunk, és néhány hiányossága ellenére azóta sem kerestünk másikat, mert a környezet mindenért kárpótolt bennünket. A kiválasztott ház  Székelyföld kellős közepén a Madarasi Hargitához közel, Máréfalva mellett, a festői szépségű Fenyéd patak völgyében áll. Szinte minden nap valami különleges élménnyel gazdagodtunk, még akkor is, ha el sem hagytuk a  patakvölgyet. Olyan apróságok aranyozták be a napot, mint a szivárványos harmatcseppek a zsurló levelein, a jókedvű birkapásztor önfeledt fütyörészése, vagy alkonyatkor a fülesbagoly huhogása. A házat az interneten találtuk, és nem csak azt kaptuk, amit vártunk, hanem annál sokkal többet. Az ezer négyszögöl körüli telket, az erdő határolja és a Fenyéd patak ölelgeti. Előfordul nyáron, hogy a völgyben végigfutó patakban annyira felmelegszik a víz, hogy lubickolni lehet benne, már amennyire ezt a mélysége megengedi. Eddig minden évben egy kis kőből épült gátfélét rögtönöztünk a gyerekekkel, ami mögött az első felhőszakadásig egészen jót lehetett "vizeskedni". Még vízikereket is csináltunk a gátra. A patak fölött számtalan kék színű szitakötő lebegett, a vízben pedig a legkülönfélébb apró halakra akadtunk. A hazánkban szigorúan védett ingolákkal pl. többször is találkoztunk. Ezek a halak egyébként itt is védettek.   A háznak saját forrása van, úgyhogy amikor ott vagyunk, egész idő alatt forrásvizet iszunk. Pesten a rossz ízű klóros csapvíz helyett ásványvizet fogyasztunk, itt a völgyben viszont se szörpöt, se semmit, csak tisztán forrásvizet. Nem győzöm magam teleinni.   A fürdőben az elmaradhatatlan fásbojler, a szobákban cserépkályha. Mivel a nyári esték néha igencsak csípősek tudnak lenni errefelé még július közepén is, különösen pedig eső után, így időnként bizony be is kellett fűteni.   A kertben itt még igazi mák is termett a maga gyönyörű virágaival. Remélem még sikerül ezeknek a magjához hozzájutnom, annak ellenére, hogy már Románia is az EU tagja, azaz már ott is száműzték a klasszikus mákfajtákat a termesztésből. Az EU-ban étkezési célra termeszthető mák fehér virágja sem csúnya, de nem ér fel az igazi mákvirág szépségével.   Hajnalban és sötétedéskor a kolompok jelezték, ahogy a völgyben lakó Józsi bácsi tehenei, Bogár és Vándor, elhaladnak előttünk az úton, miközben a sarjút legelik a félhomályban. Józsi bácsi nagyon kedves volt, rendszeresen meglepte valahol a hegyen szedett almával a gyerekeket, és friss tejecskét is kaptunk tőle. 2004 nyarán már nem volt tehene Józsi bácsinak, a falu teheneit is máshol legeltették sajnos, helyettük viszont egy birkákból és kecskékből álló nyáj lepte el naponta a völgyet. Ennek kapcsán akadtunk rá aztán a közelben lévő esztenára, ahol megtanulhattuk a fejés csínját-bínját, és fillérekért vehettünk a friss, a fogunk között "nyikorgó"  juhsajtból. A következő évben az esztena följebb költözött, de oda is fölmentünk. Itt jegyzem meg, hogy a pásztorkutyákkal vigyázni kell, mert komolyan veszik a munkájukat. 2005-ben mire megtaláltuk az esztenát a rengetegben, már elég későre járt, ráadásul az összes kutya fönt volt már a hegyen. Ezek akkora lázas ugatásba kezdtek, mintha legalábbis medvék vagy farkasok lettünk volna. Aztán meghallottam, hogy az egyik bojtár üvöltözik velük, hát felkiabáltam, hogy "Hej! Fölmennénk, ha nem esznek meg az ebek!" Hogy a bojtár mit válaszolt, azt ugyan nem értettem, de biztosan nem volt ellenére a dolog, mert pillanatok alatt csendet teremtett a kutyák között, mi meg föl tudtunk kapaszkodni a meredek, birkajárta ösvényen. A közeli erdészháznál egy 13 éves barnamedvét tartottak ketrecben. Szegényt nagyon sajnáltuk ahogy ott szenvedett bezárva, ez elaltatta a vadakkal szembeni óvatosságomat, és túl közel merészkedtem a rácshoz. Amikor aztán a maci a ketrecből egy hirtelen mozdulattal kinyúlva a karomat akarta letépni, és a karmai úgy fél centire se álltak meg a húsomtól, utána már óvatosabb lettem vele. Mindez egy szempillantás alatt játszódott le. Még megijedni, és reagálni sem volt időm, csak  támaszkodtam ott a ketrec előtti korláton, és néztem ki a fejemből, hogy jé, mi történt. Megtudtuk, hogy szerencsétlen macit bocs korában az asszonyok folyton piszkálták, ráadásul tudatlanságból olyan táplálékkal (többek között pl. vérrel) etették, ami miatt ha elengednék, veszélyes lenne az emberekre, így aztán ott ragadt a ketrecben. 2005 tavaszán aztán elvitték szegényt végre valami állatkertbe.   Rengeteg vad kószál a környéken, kisebb nappali séta közben is láttunk egy egész szarvascsordát. Egyik este hazafelé pedig egy kb. 5-6 éves hatalmas kapitális szarvasbikával találkoztunk a völgyben. Gyönyörű koronás agancsot hordott a fején. Egy ideig szemezett velünk, majd kettőt szökellt, és eltűnt a sötétben az út túloldalán.   A sűrű erdei levegő jobb mint egy erős altató, így kissé nehezebben ébredtünk föl reggelente. Ha nem vesz magán erőt az ember, bizony egy-két órával tovább alszik a szokásosnál. Nem is tudom, hogyan kelnek itt fel az emberek dolgozni.   Ehhez hasonló szállásokat egyáltalán nem nehéz találni Erdélyben, ha nincsen ismerősünk, csak körül kell nézni a neten. Ha inkább a falusi turizmust részesítenénk előnyben, annak is meg van a maga előnye. A házigazdák  nagyon kedvesek, és az ilyen szállásokon nincs gondunk a kosztra sem. Ha azonban nem szeretnénk a háziakkal egy WC-re járni, akkor ügyeljünk rá, hogy saját fürdőszobával rendelkező szobát, vagy épületrészt vegyünk ki. Az árakban is óriási differenciák vannak, amint ez az alábbi webhelyeken is látszik. erdelyiturizmus.hu szekelyszallas.hu turizmus.org erdelyivendeghazak.ro Ha csak egy rövidebb kiruccanással szeretnéd kezdeni, akkor kukkants be ide: www.csalambozas.fw.hu Ha még többet szeretnél tudni Székelyföldről, mielőtt elindulsz, látogass el a szekelyfold.info.ro portálra.

Mi eddig minden Erdélyben töltött nyarunkat nagyon élveztünk, remélem sikerült kedvet csinálni másnak is, hogy ellátogasson erre a gyönyörű vidékre a testvéreinkhez. Viszontlátásra valahol Erdélyországban! 

Nibiru