nibiru.hu

 

 


Veritas Vincit!

Honlapom folyamatosan
építés alatt. (v 0.4.56)

Nyitóoldal, változásokInformatikaPolitika, közélet Magyar SzívvelEgészségSzabadidő, hobbiTudományEgyéb írások

Magyar szívvel - Erdély, Székelyföld képekkel (kedvcsináló útleírás)        Frissítve:  2009.08.13

Barátaim oldalai



Bevezető

Ha Erdélyre, azon belül Székelyföldre gondolok, nem tudom miért, talán az olvasmányaim miatt, elsőre mindig a fenti képen látható csuda kis hely ugrik be nekem. Biztosan vágynék rá, hogy évente legalább pár hetet itt simítgathassam az idegeimet, de sajnos egy forgalmas út öleli körbe, így a zaj miatt csak plátói kapcsolat van közöttünk. Ha arra megyek, folyton megcsodálom, kicsit elücsörgök a látvánnyal töltekezve.

Amikor Erdélybe megyek az érintetlenséget keresem. Érintetlenséget a természetben, és az emberi lelkekben. Sajnos a pénzközpontú, felesleges tárgyakra vágyó kilátástalan nyugati életforma már itt is kezd elterjedni, főleg a fiatalok körében. Hatalmába keríti sokukat a szerzési vágy, és elmennek "magyarba", vagy nyugatra egy jobb élet reményében. Többségük nem talál boldogságot, de erre csak akkor döbbennek rá, amikor a gyermekeik iránt érzett felelősségük miatt már nem tudnak váltani. Mikor pedig visszatérnek a szülőföldjükre, a rohamos változás, miatt már nem ugyanabba a faluba érkeznek vissza, ahonnan elmentek.

Akik meg otthon maradnak, azok "végre jól akarnak élni". Ebből adódóan aztán az helyzet alakult ki a lakóépületek terén, hogy azokban a falvakban, ahol maradnak a magyarok, eltűnőben vannak a régi hagyományos módon épült apró kis otthonok, ezzel szemben a nyugatról Erdélybe özönlő, nyugalmat kereső emberek megvásárolják a falvakat elhagyók, vagy az onnan kihalók házait, és felújítják őket. Az erdélyi falusi ingatlanok árai igen hamar beérték, sőt helyenként le is hagyták a magyarországiakat. Néhány éve még minden túlzás nélkül bárki meg tudta volna fizetni őket, de mi csak nem eszméltünk. Most már késő.

Az elképesztő ütemű változás ellenére Erdélyben még mindig vannak apró falvacskák, ahol az ember úgy érzi, hogy megállt az idő. Ez az érzés pedig elég ahhoz, hogy újra és újra visszajöjjön az ember erre a vidékre. A természet szépségeiről nem is beszélve. Elvették a hegyeimet? Hát utánuk megyek! Székelyföldön pedig egyszerűen csak otthon érzem magam. Ez a terület egy kis Magyarország. Egy sziget, ahol mindig mindenkit kedvesen fogadnak aki magyar, akárhogy is szavazzanak itthon egyes politikusok és emberek. 2004 december 5-e és 2005 szeptember 26-a sérelmei nem múltak el nyomtalanul a lelkekben, de aki tiszta lelkiismerettel utazik Erdélyországba, azt rögtön megérzik az ottaniak.

Erdélyország megunhatatlan. Úgy hiszem, hogy akárhányszor járok még arra, mindig lesz ennek a vidéknek, és az itt élőknek számomra mondanivalója. 

Ez az oldal nem csak Székelyföldről szól, hanem tartalmazza az erdélyi utazásaink során eddig fölkeresett érdekesebb helyek mindegyikét. Erdélyről persze itt a Trianon óta használt értelemben írok, azaz a Trianonban Romániához csatolt területek összességét értem Erdély alatt, nem csak a Királyhágón túli, történelmi Erdélyt.
 

Általános tapasztalatok, hasznos információk


Első utunk előtt (2003) voltak félelmeink arról, hogy mennyit fognak majd bennünket piszkálni a határon ki és belépésnél, és felkészültünk arra is, hogy minden apró hibánkra ugrik majd egy rendőr. Az utakról is hallottunk rémhíreket, de volt aki biztatott bennünket. A rémhírek egy része igaznak bizonyult, már ami az utak minőségét illeti. Végül azért megúsztuk ép alvázzal és futóművel a nyaralást. Az utakat azóta folyamatosan javítják, és évről évre jobbak arrafelé, nem úgy mint nálunk. Sőt mikor ezt olvasod, lehet, hogy már nem is fogsz kátyús utakkal találkozni (legalábbis ami a főbb útvonalakat illeti) ha Erdélybe utazol, csak a magyarországi szakaszon.

A hiányos és hibás térképek, és a nemlétező útjelző táblák miatt a turisták által kevésbé járt helyeken néha eltévedhetünk, de ezt leszámítva nem lesz problémánk. A benzinkutakkal még ma is érdemes vigyázni kell, akárhol nem szabad tankolni, mert az üzemanyagot pancsolják. EU ide vagy oda. Pénzváltás, vásárlás ügyben nem kaptunk tanácsot, így a saját bőrünkön tanultuk meg amit kell az első alkalommal, de azóta már sokat változott a helyzet. Az emberekkel nagyon jó volt a tapasztalatunk, egyetlen meghívást vagy vendégséget nem éreztünk fárasztónak, és áradt mindenkiből a kedvesség. Eldöntöttük, hogy még nagyon sokszor visszamegyünk. És ez így is történt. Azóta szinte nem múlt el egyetlen év sem, hogy egy időt ne tölöttünk volna el Erdélyországban. A fentiekről szóló részletes gyakorlati, és tapasztalati leírást itt olvashatod.

A nagyobb erdélyi városokról ezen az oldalon viszonylag kevés szót ejtek. Ennek főleg az az oka,  hogy nem vagyok egy városkedvelő ember. Egyszerűen utálom a nagy forgalmat és a vele járó állandó zajt, zsúfoltságot, a rossz levegőt. Talán öt olyan városban jártam a világon életemben ami tetszett, egyébként amikor csak tehetem, igyekszem nagy ívben elkerülni őket. Az erdélyi városok közül ezért nincs még egyelőre semmi anyag fönt sem Kolozsvárról (pedig ott már jártam többször is, csak 2009 óta nem frissült az oldal), sem pedig Brassóról.

A közlekedési nehézségek is gátat szabtak néha városnéző terveinknek. A brassói Fekete templomot például azért nem láttuk még mindig, mert a városban szanaszét voltak szedve az utak és a felüljárók (2005). Több órás dugók is előfordultak, ami még annak is sok, aki Budapesten edzette magát előtte, nem beszélve arról, hogy az ember legalább a szabadsága alatt próbál menekülni az ilyesmi elől. Brassó a jelenlegi állapotában egyszerűen nem bírja a motorizációt. Akinek nem muszáj, nem ajánlom még az átutazást sem rajta egyelőre.

Sajnos a román idők, elsősorban a betelepítések és az ún. blokkház építések maradandó nyomot hagytak az erdélyi városok legtöbbjén. A régi városközpontok azonban egyre szebbek, így pl. Marosvásárhely, vagy Segesvár azért érdemes célpont lehet. A blokkházak és ipari romok látványa ellen pedig a fejünk elfordításával védekezhetünk.


Túrák, helyek, látnivalók 

  
Ezen az oldalon a saját élményeinket írom le, helyszínekre lebontva, hol hosszabban, hol rövidebben. Nem kívánok a turista kalauzokkal vetélkedni, ha valakinek a leírtaknál bővebb információra, adatokra van szüksége, azt keresse az útikönyvekben, én itt inkább érzéseket igyekszem közvetíteni, és a helyek hangulatát visszaadni.

Az oldal címével ellentétben nem csak a székelyföldi, hanem az összes általunk meglátogatott erdélyországi helyről található itt legalább néhány sor. Az írást évről évre kiegészítettem az újabb kirándulásaink alatt szerzett élményekkel, tapasztalatokkal, egészen 2009-ig bezárólag. Azóta sajnos el vagyok maradva vele, de már csak majd az új honlapomon frissítem az oldalt.

Az oldalon található képek rákattintva nagyobb méretben is megjelennek.


Eddig az alábbi helyekről olvashatsz:

Székelyföld

Székelyudvarhely
Máréfalva
Sóvidék - Parajdi sósziklák
Sóvidék - Parajdi sóbánya
Sóvidék - Medve-tó (Szováta)
Vármező - Pisztrángos
Szikaszó, fűrészmalom és pisztrángos
Madarasi Hargita
Gyilkos-tó
Békás-szoros
Énlaka
Szejkefürdő - Orbán Balázs sírja
Kőrispatak
Bözödújfalu
Székelyderzs
Segesvár
Fehérszéki iszapvulkán (nem találtuk)
Atyha
Korond, Firtos, Firtos vára
Farkaslaka - Tamási Áron szülőháza
Szent Anna-tó és a Mohos tőzegláp
Torjai büdösbarlang
Buffogó láp
Gyergyószárhegy - Lázár kastély
Csíksomlyó

A bázis (kedvenc szálláshelyünk)
 
Erdély, Székelyföldön kívül

Szék
Torockó
Torockó - A székelykő megmászása
Tordai hasadék
Tordai sóbánya
Déva vára
Vajdahunyad vára
A Retyezát hegység
Kolc vára (Retyezát hegység)
Fogarasi havasok
Törcsvár
Prázsmár
Kézdivásárhely
Körösfő
Kalotaszentkirály
Magyarvalkó
Bánffyhunyad
Nagybánya
Erdőd
Bonchida (készülőben)
Szászfehéregyháza
Arad
Gyulafehérvár
Máriaradna
 

Erdőd

Csak átutazóban jártam erre Nagybánya felé. Mivel ez esetben nem turistaútról volt szó, hanem édesanyám rég elveszett rokonait szerettük volna fellelni a Szilágyságban, így nem néztem meg az útikönyveket és semmit sem terveztünk be előre kivéve Nagybányát. Aztán egyszer csak utunkba került egy nagyon régi, a magyarországi lábasházakhoz kísértetiesen hasonló szerkezeti megoldású templom. Sajnos nem tudom hol jártunk akkor éppen, mert a falu másik végén csak románul volt kiírva a név, és azt akkor nem írtuk föl, visszafelé meg már nem arra mentünk. Ugyanott tovább haladva elértünk Erdődre a Sós-patak partjára, és az út mellett megpillantottunk egy tornyot. Azt hittük, hogy valami várnak a része. Utóbb megtudtuk, hogy igen, volt itt valamikor egy erdődi vár, de már régen lerombolták. Annak a helyére épített a Károlyi család később egy várkastélyt, amely viszont a II. világháborúban pusztult el, csak ez az egyetlen tornya maradt épségben. Van még néhány kisebb-nagyobb faldarab mellette, de abból már nem lehet kikövetkeztetni, hogy milyen volt eredetileg az épület, ráadásul állítólag még mindig hordják innen néha a téglákat. A torony önmagában is nagyon szép, olyasmi, amilyeneket a gyerekek szoktak rajzolni. Közelebb érve észrevettünk rajta egy táblát, ami arról tudósított, hogy Petőfi Sándor és Szendrei Júlia itt esküdtek egymásnak örök hűséget. Az út túloldalán egy tó található, melynek partján sokat üldögélt Petőfi. Ott is találtunk egy rá utaló táblát egy versidézettel.


Nagybánya

2005 őszén, nagyapám szülőfaluját a Szilágyságban fölkeresve ellátogattunk Nagybányára is. A város még mindig magán viseli a Ceausescu éra porát, de különös módon mégis megmaradt a sajátos hangulata. Mostanában nagyarányú felújítások is kezdődtek, melyek sajnos nem feltétlenül pozitív irányban változtatnak.

A lenti képen Nagybánya frissen felújított főterének panorámája látható. Romániai viszonyokhoz képest szépen megcsinálták, de az eredeti burkolatot nem javították, hanem egy nem feltétlenül ide való újra cserélték, ráadásul helyenként az épületek bejárati lépcsői a tér szintje alá kerültek. Ezeket leszámítva azonban jó végignézni a téren. A híres Szent István Szálloda, mely volt már pártház és mozi is, ma még mindig romokban van a tér átellenes oldalán (a panoráma kép mögött), de azt mondják, hogy azt is fel fogják újítani. Nem úgy mint nálunk, ahol számtalan, a nagybányai Szent István Szállodánál sokkal jobb állapotban lévő műemlék épületeinket is engedik lebontani, hogy a helyére ízléstelen üveg-acél borzadályokat emeljenek. Néha volna mit tanulnunk.
 
Nagybánya legrégibb emlékműve a Szent István torony. Ez valamikor egy templom része volt, ami teljesen leégett, és csak a torony maradt meg belőle. A toronyba föl lehet mászni, ha valaki kedvet érez az ilyesmihez. Föntről ragyogó kilátás nyílhat a környékre, de én már annyi toronyban voltam életemben, hogy ezt most inkább kihagytam.

Benéztünk a híres nagybányai művésztelepre is. Ma is működik, minden úgy van, ahogy régen, most is művészek használják. Egy nagyon intelligens román festőművészbe botlottunk bele a telepen, aki amellett, hogy fest, művészettörténeti kutatásokat folytat, és nagy szakértője a nagybányaiaknak. A város képtárában számos rendkívül értékes darab látható a nagybányai művészek alkotásaiból. Nem is gondoltam, volna, hogy ennyi képet találunk majd itt.


Arad

Csak egy rövid időre ugrottunk be Aradra. A belváros tatarozása gyönyörűen sikeredett. Aki szereti a városokat, annak ajánlom, hogy nézzen körül még most, mielőtt a szmog és a por megteszi a hatását az épületeken. Mi ez alkalommal nem álltunk meg a belvárosban, a célunk az egy kicsit arrébb lévő Magyar-román barátság tere volt. Ide helyezték ki ugyanis végre hosszas és megalázó huzavona után az aradi szabadságszobrot. Eddig csak képeket  láttam róla, de mindig is meg akartam nézni.

A szobor együttes főalakja, Hungária szinte él. Szomorú szemében benne van az egész magyar történelem, a múlttal, és az eljövendővel együtt. Csodálatos alkotás. A Magyar Szabadság szobrának kontrasztjaként, vele szemben egy olyan diadalív látható, melyből cilinderes emberek igyekeznek kifelé. Bármit is ábrázol a románok állítása szerint az az "alkotás", nekem nagyon az volt az érzésem, hogy valójában a Trianonban győzedelmes román küldöttségnek állítanak vele emléket, ezzel próbálva megalázni minden magyar embert, aki Hungáriát szeretné látni.

Máriaradna

Kép a bucsujaras.hu-rólBorús, esős napon érkeztünk Máriaradnára. Ez az egyik legfontosabb kegyhely a Kárpát-medencében, ezért erre vettük az utunkat 2006-ban. A törökök 1697-ben felgyújtották azt a fatemplomot, melyben az itt található kegykép volt. A templom porig égett, csak a Szűz Máriát karjában a kis Jézussal ábrázoló kép maradt meg. A templomot újra felépítették, és később egy kolostort is emeltek mellé. Az azóta eltelt évszázadok alatt rengeteg csoda történt ezen a kegyhelyen. (A képről technikai okok miatt nem sikerült felvételt készítenem, ez a kép kivételesen nem az én munkám, hanem a bucsujaras.hu - ról van belinkelve.) Máriaradnának biztosan más a hangulata, amikor zarándokok tízezrei lepik el, de most kifejezetten kihalt volt a környék, rajtunk kívül csak egy német autó állt a bejárat közelében. Ami mondjuk nem csoda, hisz' hétköznap jártunk arra, ráadásul még az eső is esett. A templomban sem volt senki, s legnagyobb megdöbbenésemre még a kegyképet sem őrizték.

A templom melletti régi kolostorban jelenleg idősek otthona működik. Az épület borzasztó állapotban van kívülről. El sem tudom képzelni milyen állapotok lehetnek odabent.

A templomhoz vezető kövekkel kirakott úton egy gyönyörű orrszarvú bogárba botlottam. A mérete majdnem elérte a 6 cm-t ami kifejezetten óriásnak számít közöttük. Ezzel a bogárral egyébként is nagyon ritkán fut össze az ember, de ekkora példány szinte nem is létezik!


Gyulafehérvár

  A városon egyáltalán nem látszik, hogy valaha ez volt az Erdélyi Fejedelemség fővárosa. Megnéztük a várat, de csalódás volt. Rossz állapotban van, egyelőre javítgatják. A kapuk teljesen be voltak állványozva, így még azokat sem tudtam lefényképezni. A várban lévő ortodox kolostort a románok pompásan felújították, ezzel szemben az érsekség épületegyüttesére, beleértve a Szent Mihály székesegyházat, már nem fordítottak gondot. Odabent meg vannak rongálva, és össze vannak firkálva nemzeti nagyjaink (egyébként magyar nemzeti színű szalagokkal és koszorúkkal borított) szarkofágjai, porosak a festmények. Nyomasztó volt. Mindazonáltal ha tisztelegni akarunk nemzetünk jeles alakjai előtt, kihagyhatatlan fölkeresni a székesegyházat. Hunyadi Jánostól Bocskai Istvánig számos ismert és tisztelt személyt temettek ide. A sírokat később kirabolták, majd többször feldúlták, de a szarkofágok megmaradtak.


Bánffyhunyad





 

 

 

A Kalotaszeg három részre tagolódik. Alszeg, Felszeg, és Cifra Kalotaszeg (Nádasmente). Bánffyhunyad Kalotaszeg egyetlen városa, a Felszegnek nevezett rész központja. Székelyföld felé menet mindenki keresztül halad rajta. Ha valaki a Kalotaszegre igyekszik, annak itt, a templom mellett kell letérnie a Székelyföld felé vezető útról. Ha Ártándnál (Bors) lépjük át a határt, akkor a Királyhágón átjutva, Kolozsvár előtt nem sokkal megérkezünk ide.

A városka főterén egy szép 13. században épült román stílusú református templom áll, mellette egy később hozzáépített jellegzetes kalotaszegi harangtoronnyal. A kalotaszegi stílus könnyen fölismerhető a faszerkezetű tornyáról, és a négy fiatornyáról. A hagyomány szerint a középső toronysisak jelképezi Jézust, a négy kisebb pedig a négy bibliai evangélistát. A bánffyhunyadi templom jellegzetessége hogy kazettás mennyezetére állatfigurákat, és egyéb titokzatos élőlényeket festettek. Ez nagyon szokatlan egy református templom esetében.

Ha ott van a helyi lelkész, mindenképpen érdemes betérni a templomba. Ő egy székelyember, akitől nincs olyan kérdés amire ne kapnánk választ. Tőle tudtuk meg többek között, hogy a templomban látható az a koszorú, amely még Kossuth Lajos temetésére készült. Az előkertbe pedig kitették azt a csak néhány éve megtalált kőasztalt, amelynél Kós Károly, Ady, Babits és Tamási Áron is pihentek és alkottak.
 
Bánffyhunyadon és még néhány környező településen hatalmas, néha egymásra passzírozott, sokszor befejezetlen, iszonyatosan giccses épületszörnyek tűnnek föl egymás után az út mentén. A napfényben csillogó-villogó, ízléstelenül cirádás bádogtetőkről lehet még őket felismerni. Ezeket az cifra palotákat a helyi cigányok építik  Olyan rondák, hogy az már szinte szép. Némelyik épület formára kívülről még el is menne mondjuk fogadónak, de ezek a csilli-villi pagoda-tetők teljesen agyonnyomják őket. Érdeklődésünkre a helyiek elmondták, hogy ezek egy-egy kis család részére készülnek, holott a méretükből adódóan 20 vagy több család is kényelmesen elférne némelyikben. Hát ha másra nem is jók ezek a haciendák, turista látványosságnak azért elmennek. Nem csak én fényképeztem a környéken. Később más falvakban is találtunk hasonlókat. A bal oldali legalsó kép pl. Nagybánya felé menet készült valahol útközben.

A szomszéd faluban aztán elmondták, hogy a cigányvárak elsősorban a magamutogatás célját szolgálják. Az építtető cigány családok többsége nem is bennük, hanem az épületek mögötti apró házakban lakik.


Körösfő

Ebben a faluban egy nagyon szép kalotaszegi stílusban épült református templom található. Nekem személy szerint ez tetszik az összes kalotaszegi templom közül a legjobban.

A körösfői templom érdekessége a rengeteg kalotaszegi hímzett falvédő a templom belsejében, melyek között  szép számmal akadnak korosabb darabok is. A falvédők története röviden annyi, hogy a reformációkor minden szobrot, ornamentikát elégettek, elástak, és elfaragtak. Később viszont mégis zavarni kezdte az itteni embereket a teljesen üres, puritán templombelső és elkezdték a maguk módján újra feldíszíteni azt, már amennyire a református vallás ezt lehetővé tette számukra.
 
Körösfő főutcáján egyébként, csak úgy mint Korondnál, egymást érik a kereskedők. Nagyjából ugyanazt árulják, csak valamivel több itt a textiláru.
 


Kalotaszentkirály






ce




Ebben a faluban érdemes megszállni azoknak, akik nem akarják egyhuzamban végigdöngetni az utat Székelyföldre menet. Könnyű szállást találni, a falusi turizmus itt szervezetten folyik.

A Kalotaszeg egyik legismertebb faluját önmagáért is érdemes fölkeresni, sokan csak ide jönnek nyaralni. A faluban pihentető csönd van egész évben, azon alkalmakat leszámítva, amikor valamilyen rendezvény van itt. A tiszta vízű Kalotában fürödni is lehet nyáron, de van aki horgászik benne. Könnyű, mert annyira tiszta a vize, hogy tökéletesen látni az aljzatot, így a halakat is. A falu egyik utcájának közepén egy másik patak folyik a Kalota felé, benne valami félvad kacsafélék szűrik a vizet - érdekes hangulata van a helynek.

Az emberek itt nagyon összetartanak. Kínosan ügyelnek a tisztaságra. A vasárnapot kora reggel még istentisztelet előtt azzal kezdik, hogy mindenki söpri az utcát, még akkor is, ha kavicsok vannak a portája előtt és tulajdonképpen nincs is mit söpörnie, csak a port kavarja. A falun reggel és este átvonuló állatsereg (tehenek, bivalyok, és kecskék) emésztési nyomainak maradványait is eltüntetik ilyenkor az útról.

Érdekes, hogy bivalyt alig tartanak már Erdélyben, pedig ahogyan a szürke marha, a bölény, a strucc, vagy újabban kenguru húsát egyre többre értékelik, a bivalyé sem megvetendő. Én itt láttam először bivalyt Erdélyben. Székelyföldön több év alatt egyetlen példánnyal sem találkoztam. Kár lenne, ha az a kevés kalotaszentkirályi egyed is eltűnne a "modern idők" süllyesztőjében.

Kalotaszentkirályon is előfordulnak még a régi, kék, Erdélyre jellemző házak, de sokkal kevesebb van belőlük. A régebbi módosabb házakra inkább jellemző az általam csak kárpátinak nevezett építészeti stílus, (egyébként biztosan van neki valamilyen más elnevezése) amikor a  házak tetejéből a homlokzat fölé nyúló részt csipkefaragások díszítik. Van pár jó példa, amikor a régi házat eredeti állapotában újítják föl, mint pl. az ide nősült olasznak a háza. (Lásd balra felülről a harmadik képet.)

2005-ben itt szilvesztereztünk. Az emberek éjfélkor hagyományosan összegyűlnek a Kalota patak fölötti hídon, tüzet gyújtanak és körben állva énekelnek. Most is volt egy közepes csoport, melynek tagjai követték ezt a hagyományt, de sajnos ma már itt is a zajos petárdázás, és a tűzijáték a divat, ráadásul elég veszélyesen adják elő a helyiek. A szilvesztert ott töltő anyaországi magyarok mulatsága egy órával később (a hazai idő szerinti éjfélkor) egy fajta éneklős tüntetésben csúcsosodott ki, majd mikor minden fontos dal elhangzott, mulattunk tovább.

A családdal naponta eljártunk szánkózni a közeli magaslatokra. A szikrázó napsütésben hóból építettünk fotelokat, hómedvét, meg mást is. A legérdekesebb élményünk egy olyan vihar volt, ami alkonyatkor támadt le  bennünket. Hó nem esett, csak iszonyatosan fújt a szél. A felhők délnyugat felől vonultak fel, és ahogy a lenyugvó Nap narancsos derengése átszűrődött rajtuk, olyan érzésem támadt, mintha a sarkkörön túl lennék.


Magyarvalkó

Magyarvalkóra Kalotaszentkirályról lehet átruccanni. Ez egy rövid út autóval, de lovaskocsival megközelítheni egészen más élmény. Amikor pedig télen elég hó esik, a szánok is előkerülnek a fészerből. Érdemes tehát az autót hátra hagyni, mert sokkal többet lát úgy az ember. Érdekes pl. az a ház, amelyikre a büszke tulajdonosa Ádám és Éva jelenetét faragta ki.

A magyarvalkói református templom gyönyörű helyen fekszik. Az épületben, ha a piros varrottasokat felhajtjuk, olyan érdekességekre bukkanunk, mint pl. a faragott kő szószék. A kazettás mennyezetre festve itt is találni állatokat, csak úgy mint Bánffyhunyadon.
A templom belsejéről több teljes panoráma kép is készült, amit itt lehet megnézni.
Az épület mellett az erődfal mentén kopjafák sorakoznak, melyek a tatárdúlás idején itt meghalt embereknek állítanak emléket, de van itt kopjafája Vasvári Pálnak is.


Déva vára

Déva sajnos egy apró területet leszámítva az ún. "blokkházak" városa lett, nincs mit nézni rajta. Ha viszont erre járunk, menjünk föl a várba! Magos Déva vára sajnos nagyon rossz állapotban van, kár volt Kőmíves Kelemennéért. A kilátás viszont gyönyörű fentről.
2005 nyarán adták át azt a modern siklót, ami fölvisz, így nem kell megmászni a hegyet, mint régen. A várban található az Unitárius egyházalapító Dávid Ferenc sírja.


Vajdahunyad vára

Vajdahunyad, mint város borzasztóan néz ki. A románok egy acélipari komplexumot telepítettek ide, ami ma már ugyan nem működik, de továbbra is uralkodik a városon, kellően nyomasztó hangulatot biztosítva, amíg elér az ember a várig. Ilyen elhagyott, és szétrabolt, a környezetet szennyező háborús maradványoknak tűnő Ceausescu-féle gyárakat sajnos másfelé is láttunk szerte Erdélyben. Szerencsére a vajdahunyadi már nem üzemel, így a port a várról már nagyobb részben lemosta az eső.
 

Vajdahunyad vára különben csodaszép, és szinte az egészet be lehet járni. Ott jártunkkor sajnos nagyon borús volt az idő, így nem volt az igazi a látvány. A belső udvarban pedig két irdatlan, feltehetően egy valamikori filmforgatáshoz használt fatákolmány éktelenkedett, kellően rontva az összképet.

Szerencsére a román állam is lát pénzt a várban, úgyhogy úgy néz ki, nem lesz az enyészeté ez a szívünknek oly kedves épület. Remélem hogy a környezetre is oda fognak figyelni, mert amikor lenéztünk a várba vezető hídról, az alatta elfutó patak vize vastagon volt borítva szeméttel, elsősorban üres üdítőspalackokkal, ami meglehetősen illúzióromboló volt. Bejutva a várba már nem csalódtunk, sőt csodálkozunk is, hogy ennyi év román tulajdonlás után milyen jó állapotban van maga az épület. 


A Retyezát hegység

A Retyezát az egyik legszebb hely, ahol életemben jártam! 2005-ben volt szerencsénk hozzá először, de visszahív minket ez a titokzatos és vad hegység. A méretek egyszerűen lenyűgözőek, a táj mégis végtelenül megnyugtató. A hegység alacsonyabban fekvő részein hatalmas smaragdzöld legelőket, sűrű erdőket, és vízeséseket találunk, míg a fenti részt kristálytiszta vizű tengerszemek, érdekes sziklaképződmények, gleccservölgyek, és a tér valószínűtlen uralma jellemzi. Ismerősömnek Tibet jutott eszébe a Retyezát felsőbb régióit megpillantva.

Csodálkozom, hogy még nem fedezték föl a Retyezátot a kalandfilmkészítők. El tudnék képzelni valami olyan regényt, vagy filmet, ami itt játszódik. Az is furcsa hogy nincs a hegységről semmi legenda. Igazán megilletné. A Retyezát igazi vadon, a kalandra, túrára vágyók csemegéje!

Ha valaki csak egy előzetes pillanatképre, ízelítőre vágyik a Retyezátból, akkor legcélszerűbb Nuksora felől nekivágni autóval. Elviselhető út vezet föl hegyek közé egy darabon, a természetvédelmi terület határáig. Azon túl is, csak oda behajtani tilos. Helyesen. Mi csak a hegység alsóbb régióiban járkáltunk, nagyobb túrára nem vállalkoztunk a gyerekek miatt, de ennek ellenére is csodálatos élményben volt részünk. Az évek során többször is felkerestük a Nuksora felől megközelíthető Lolája vízesést. Ez csak kb. 20-25 méter magasból zúdul alá, de van a Retyezátban 150 méter magas lépcsős vízesés is, a Csumfu.

A terveimben szerepelt a Retyezát komolyabb bejárása, de megvártam, míg nagyobbak lettek a gyerekeim. 2009 júliusában eljött az idő.
Sátrat vertünk az egyik kempingben, hogy most  már nem menekülhet, meghódítjuk a hegyet. Első nap jó is volt az idő, de aznap csak egy könnyű, bemelegítő túrát tettünk. Másnapra volt betervezve, hogy fölmenjünk a Bukura-tóhoz, de a természet nem úgy gondolta. Kér nap és két éjen át szakadt az eső, úgyhogy szinte egész idő alatt a sátorban kuksoltunk. A sűrű fellegek miatt még olvasni is alig tudtam a sátorponyva alatt. Azért felmentünk a Lolájához és megbámultuk, ahogy a víz tajtékos dühvel hömpölyög lefelé a hegyről. Felvettem videóra, de csak pár másodpercet, mert azonnal beköpte a masinát a vízesésből felém áradó sűrű permet. Csak két napra rá lehetett újra bekapcsolni.

Harmadnapra bár az idő megjavult, tovább kellett állnunk. De ott a hegy! Nem adtuk fel.
Majd legközelebb.

Aki a Retyezátba készül, ezeket az oldalakat látogassa meg feltétlenül:
retezat.ro
http://www.sherpa.ro/index.php?SID=1

Ha nekivágunk, jó időben érdemes elindulni, de készüljünk föl arra, hogy a hegyek között bármikor eleredhet az eső. Vannak állítólag akik vadkempingeznek is, de ezt azért én nem tenném, ugyanis - bár én eddig itt még nem láttam nyomukat - állítólag hemzsegnek a medvék errefelé, és farkasok is vannak. Ha valaki vállalja a kemény túrát ennek ellenére, az csudákat láthat! A kijárt hegyi ösvények jól járhatók, de vezető nélkül, felkészületlenül bajba kerülhet az ember, ha megváltozik az időjárás. Amikor először jártam a Retyezátban, megjegyeztem, hogy turista jelzéseket errefelé a Magyarországi Kárpát Egyesület festhetett itt föl legutóbb még Trianon előtt. Mára már sok helyen pótolták ezeket.


Kolc vára  (Retyezát, Malomvíztorok)

Ha a Retyezát környékén vagyunk, és akad egy kis időnk, elmehetünk Kolc várához. Érdekes, hogy az útleírások nem nagyon említik. Ez egy őrizetlen, ámde felséges kilátással bíró rom az erdőben nem messze Malomvíztorok (Suseni) településtől. Vigyázat! Könnyen el lehet tévedni, mert mintha szándékosan lennének a jelzések rosszul fölfestve. Ott térjünk el jobbra, ahol az út nagyjából derékszöget zár be azzal, amin éppen megyünk a végén egy kis tisztáshoz érkezünk, jó esetben még ott lesz a tábla, ami mutatja az irányt jobbra a vár felé.  Felérve látni, hogy nem csak a panoráma miatt választották a helyszínt a várépítők. Nem csak a terepet lehet innen jól szemmel tartani, de az egész mögötte húzódó völgy védelmére is kiválóan alkalmas. Csak egyetlen irányból lehet megközelíteni. A megmaradt fal és toronymaradványokból  jól látszik, hogy milyen komoly erődítmény volt ez a maga korában. Amennyire sikerült kiderítenem, a várat sosem vette be senki, amin egy pillanatig nem csodálkozom. Az építmény végül csak azért romosodott el, mert magára hagyták. Kolc váráról itt olvashatsz többet.


Fogarasi havasok

A Fogarasi havasokban járva ismét megszólalt bennem a hang, hogy ide még egyszer vissza kell jönni, annál is inkább, mert hogy arra már nem jutott időnk, hogy a Transzfogaras alagúton átmenjünk, és ott körülnézzünk. A hegy lábánál fölszálltunk egy ősöreg, valamikor a holdraszállás tájékán készült olasz függőliftre, ami a táj fölött lebegve szállított föl bennünket a hegyek gyűrűjében lévő Balea-tóhoz. Ott hógolyóztunk (júliusban!) egyet, sétáltunk egy keveset, majd kb 2 óra múlva elindultunk lefelé.

A függőlift félúton egy gyönyörű vízesés felett haladt el velünk. Páran a strapabíróbbak közül el is döntöttük, hogy gyalog fölmegyünk odáig. Igen ám, de a kaptató nagyon húzós volt, a nap meg már kezdett lenyugodni. Egyrészt pólóban már csípett a hideg, no meg kezdtük érezni, hogy ha tovább megyünk, akkor nem ússzuk meg egy jó kemény izomláz nélkül. Végül a cél előtt valamivel visszafordultunk, s a vízeséses túrát a következő évre halasztottuk. Azóta sem jártunk arra, de a terveinkben szerepel.

Amíg le nem puffantották, a Fogarasra járt pihenni annak idején a "kondukátor". (Ceausescu)
Amikor éppen itt ette a fene, egyszerűen lezárták az egész területet.


Törcsvár



 Törcsvár kertjébe belépve egy mesterséges tó mellett álló régi épületet találunk, amelynek a teteje meseszerűen be van nőve mohával. Ez önmagában is fokozza a mesebeli hangulatot, és előkészíti az embert a szikla tetején álló "Drakula-kastély" megtekintésére. Az 1377-ben Nagy Lajos királyunk által építtetett várat ugyanis mint Drakula kastélyát mutogatják Erdélyben, pedig még az is vitatott, hogy Vlad Tepes valaha járt-e ott egyáltalán. Egyébként az építmény inkább kastély mint vár. Gyönyörű kívülről, különösen a hátulsó oldala felől. Belül pedig zegzugos, igazi ódon hangulatot sugároz. A turisták özöne ellenére olyan benyomása van az embernek, mintha laknának a várban.  Talán  kissé hülyén hangzik, de az a kifejezés jutott az eszembe róla, hogy olyan "otthonos". Eszembe nem jutna róla Drakula, inkább egy bohókás, életvidám ember lakhelyének képzelném el.

Törcsvár története nagyon érdekes. Először erődnek épült, majd zálogba adták, végül aztán Brassó városé lett, amíg a századelőn a város fel nem ajánlotta a mindenki által szeretett Zita királynénak. Nem sok időt tölthetett itt szegény, mert két év múlva Románia annektálta Erdélyt és vele együtt a várat.

Törcsvárról egyébként itt találni még fényképeket és egy  egészen részletes anyagot. És nem csak Törcsvárról, de az összes nagy-magyarországi várról van itt leírás, képek, térképek, stb. jól használható formában!

Prázsmár





A prázsmári erődtemplom egy valódi védhető erőd volt,  lőrésekkel ellátott magas falakkal, melyek mögé a környék lakói be tudtak húzódni, ha támadás érte őket, és szükség esetén meg is tudták védeni magukat. Akár hosszabb időre is be lehetett itt rendezkedni. A falak belső oldala körben apró cellákat rejt, melyek a falakon kívülre épített lépcsőkön voltak megközelíthetők, mint a régi pesti bérházakban, de ezek a cellák, azaz "lakások" a falon belül átjárhatóak voltak. Ha gyerekekkel megyünk Prázsmára, nagyon fogják élvezni a labirintusban való mászkálást, bújócskázást.

A prázsmári erődtemplom a világörökség része.
A templom maga is különlegesen szép belülről. Ezt a fajta hálós mennyezetet csak kevés helyen láttam eddig, Magyarországon csak a nyírbátori református templomban találkoztam vele, igaz ott még impozánsabb látvány a hajó szélessége miatt.

Az erőd tökéletes bagolytanya lenne, ha nem járkálnának  benne a turisták. Mivel azonban mindenki a labirintust bújja, ezért a pihenő baglyok más rejtekhelyet keresnek. Találkoztunk is egy példánnyal, aki az egyik bokor közepén próbált nyugalomra lelni. Sikerült is lencsevégre kapnom, még mielőtt a többi ember elzavarta volna.
 
Prázsmáron egyébként nehéz fényképezni, mert viszonylag szűk a belső udvar. Aki jó képeket akar készíteni, az vigyen magával nagylátószögű objektívet, különben nem fog a téma ráférni egy kockára. Nekem sem jött össze. Csak később jutott eszembe, hogy én marha, csinálhattam volna panoráma képet is. :(
 


Kézdivásárhely

Kézdivásárhely a céhek városa. A Gábor Áronról elnevezett főtérről nyíló udvarok mind egy-egy céh udvarai voltak. Nem véletlenül nevezték el Gábor Áronról a teret, ő is itt öntötte a rézágyúkat több mint 150 éve.

A hajdani városháza ad ma otthont a Céhtörténeti Múzeumnak. A bejáratnál a kapualjban Gábor Áron ágyújának a másolata fogad bennünket. A szabadságharc után csak egyetlen eredeti ágyú maradt meg, azt is elvitték innen  Bukarestbe Ceausescu idején, és természetesen nem került vissza. Az épületben sok érdekesség található. A különböző régi céhes ipar szerszámai, eszközei, az eredeti céhládák, sőt még a zászlók is megmaradtak.

A múzeum egyik részén pedig népviseletbe öltöztetett babákra akadtunk. Megtalálható itt egész Erdély valamint Csángóföld népviselete is. Barátunk kisfia bekukkantott, majd fordult is volna ki, azzal a megjegyzéssel, hogy - Ja, itt nincsen semmi érdekes! - Megkérdeztem tőle, hogy - ha elmegy melletted egy autó, ugye csak rápillantasz és rögtön tudod, hogy milyen márka, és milyen típus, meg évjárat ugye? - Igen. - hangzott a válasz. Látod - mondom - hajdanában amikor a népek (szándékosan használtam ezt az Erdélyben a sokaságra  használt kifejezést) találkoztak a piacon, akkor elég volt csak egy pillantást vetniük a forgatagra, és tudták, hogy ki hová valósi. Te az autókat ismered, meg a focimezeket, ők a másik ember ruházatát figyelték meg. Abban a korban még mindenki büszkén vállalta, hogy kicsoda. - Hmm, de jó. - jegyezte meg a srác, és hirtelen érdekelni kezdték a babák. :)
 

Székelyudvarhely



Ha a kamerából kifogy a kazetta, vagy memóriára van szükség a digitális fényképezőgépbe, akkor azt csak Székelyudvar-helyen fog kapni a  Székelyföldi vándor, és még itt is utána kell járni. Még a legforgalmasabb nyaralóhelyeken (pl. Szováta ) sem árul ilyesmit senki egyelőre.

Székelyudvarhely, mint város, sosem volt olyan jelentős történelmileg, mint mondjuk Marosvásárhely. Ez lett ugyan a székely főtörvényszék helyévé, a nemzeti gyűlések színhelyévé, a nemzeti levéltár őrizőjévé s a székely közigazgatás központjává, de királyi várossá nem fejlődött. Ma viszont a székelyek önállósodási törekvésének legfontosabb városa, Székelyföld fővárosa.

Itt - ahogy székelyföldön általában - csak magyarok élnek, csupán elvétve akad egy-két román ajkú lakos, de azok is beszélnek magyarul. Az üzletek feliratai között szinte keresni kell a román nyelvű feliratokat, s csoda számba megy, ha az ember román szót hall. A városban a Magyarországon is megszokott kisvárosi életforma dívik.

A főtéren és környékén érdemes kiszállni, és kicsit körülnézni. A városra kényszerített román emlékműveket a forradalom óta szépen lecserélték. Ahol tudták, általában visszarakták az eredeti szobrokat a helyükre. A város egyik leglátogatottabb része mostanában a 2004-ben átadott szoborpark, ahol Csaba királyfival a főhelyen olyan személyeket láthatunk bronzba öntve, akikre a székelyek szívesen emlékeznek. A Vándor Székely szobra  Wass Albertet ábrázolja. A nevét nem írhatták ki, de mindenki tudja, hogy kiről van szó. A szobor lassan nemzeti színű szalagba öltözik. A főtéren, és a környékén kívül van még egy érdekesség, a Jézus Szíve kápolna. Ez egy apró lóhere alakú, a maga nemében páratlan szépségű kis épület a város szélén, az errefelé szokásos kőfallal körülzárva. Mindenképpen nézzük meg!

Udvarhely ad otthont a nyaranta rendszeresen megrendezett Míves Emberek Sokadalma nevezetű vásárnak, amit ne hagyjunk ki, ha éppen akkor járunk arra, főleg, ha gyerekekkel vagyunk. A készítője által csak "székelymütyűr" névvel illetett vásárfiával  itt találkoztam életemben először, ami nem más, mint egy régi, fából készített gyermekjáték. Nem valószínű, hogy a székelymütyűr lenne a hivatalos elnevezése. :)  Érdekes fizikai jelenség, ahogy a rezgésből pörgés lesz. Sajnos azóta sem láttam sehol, és az emberek sem ismerik. Az elkészítési módját, és a használatát egyszer majd leírom.

Mi a gyümölcsöt, zöldséget Székelyudvarhely piacán szoktuk beszerezni, ha ott vagyunk a környéken. A mellette lévő pékségben finom friss kenyeret lehet kapni.


Máréfalva

Székelyudvarhelytől néhány kilométerre találjuk a kapuiról messze híres Máréfalvát. Többségében ebben a faluban készülnek a környékbeli falvak székelykapui is.

A hagyományos székelykapu mindig faragott és festett. Újabban a hagyományos kapukon kötelező szimbólumok egy részét mással helyettesítik, a kaputükrön (a gyalogbejáró fölötti rész) sokszor már nem a szokásos ábrázolással találkozunk, a festést pedig inkább elhagyják. Az új kapukat kifaragás és fakonzerváló kezelés után lelakkozzák. Ennek ellenére szerencsére még mindig készülnek új festett, hagyományos kapuk is, de pl.  parasztkapu (nem faragott, csak karcolt, egyszerű, inkább funkcionális kapu) már nem készül. Aki ma új kaput készíttet, az megadja a módját, pedig bizony nem két fillér egy ilyen.
 
A legöregebb kapu Máréfalván a római katolikus plébánia kertjébe vezet, és 1858-ban készült. Szépen fel van újítva, nem is gondolná az ember, hogy lassan 150 éve áll már. Szejkefüdőn, Orbán Balázs sírjánál van ennél sokkal öregebb is, de ez, ahhoz képest, hogy mennyi idős, szinte tökéletes állapotban van. Máréfalva kapuiról is készítettem képeket. A mennyisége miatt nem akartam ide föltenni, de gondoltam, hátha érdekel valakit, és egy külön oldalra gyűjteményes formában helyeztem el jó néhányat. Aki kíváncsi, az kattintson ide, vagy a képre.
 

Sóvidék - Parajdi sósziklák

Székelyudvarhelyről Parajd felé menet Felsősófalva után az út bal oldalán lehet már látni a sósziklákat. 2003-ban az időbe nem fért bele, 2004-ben pedig nem jártunk erre felé, így aztán 2005-ben elhatároztuk, hogy itt az ideje megnyalni őket. A tiszta kősóból álló sósziklák már régóta izgattak bennünket, de végül minden igyekezetünk ellenére 2005 nyarán sem sikerült a közelükbe kerülni. Történt ugyanis, hogy a szabályos úton Parajd felől próbáltuk megközelíteni a helyet, de az út Parajd határában egy szemetes, putris cigánytelepben végződött, ahol a kocsinkat egy szempillantás alatt körbevette vagy húsz cigánypurdé, akik megkérdezték, hogy a sósziklákat keressük-e. Én erre  meggondolatlanul igennel válaszoltam, mire felajánlották, hogy majd ők megmutatják nekünk, addig meg majd a többiek vigyáznak az autónkra. Hát persze, más sem hiányzott! Mivel éppen kapóra jött egy hely, ahol meg tudtam fordulni, elporoztam onnan, amilyen gyorsan csak tudtam.

De hát csak nem lehet, hogy ennyiben hagyjuk a dolgot, elhatároztuk, hogy a sósziklákat majd Alsósófalva felől fogjuk megközelíteni. Vissza is mentünk, majd egy olyan úton bumliztunk végig, amin majdnem szétszakadt a lengéscsillapító, és föl is akadtam egyszer, (pedig nem vagyok egy mazsola) hogy végre láthassuk eme természeti csodát. Az út végén azonban kiderült, hogy Alsósófalva vége egyben Parajd innenső vége is, azaz Alsósófalván végigdöckölődve ugyanarra a cigánytelepre lyukadtunk ki, mint egy órával előbb Parajdon. Hála Istennek éppen ebédeltek a purdék, úgyhogy fennakadás nélkül tudtam áttekerni a telepen, persze anélkül, hogy végül láttuk volna a sziklákat.

Mondta valaki, hogy a hely föntről, az országút felől is megközelíthető, de árnyékban is 34 fok meleg volt, szél meg egy szál se. Azaz lefelé még csak lemegy az ember fia, de a völgyből fölkaptatni már erős mazochizmusra vallott volna. No és a családom se örült egy gyanúsan napszúrásos kaland ötletének, így végül csak lefényképeztem a sziklákat távolról, és elhalasztottuk a szikla-túrát egy borúsabb napra. 2006-ban végül azonban megtudtuk, hogy már nem lehet lemenni a sósziklákhoz, mert a helyi cigányok kísérgették a turistákat, és letörték, majd eladták az érdekesebb sókristályokat, így a területet már évekkel azelőtt lezárták. Ha ezt előbb tudtam volna...


Sóvidék - Parajdi sóbánya

Egy erősen bűzös diesel busz viszi le az embereket nagyjából 2 km-en keresztül a Föld gyomrába, ahonnan még tovább lefelé 167 lépcső megtétele után a titánok csarnokaiba érkezünk. Ez nem túlzás, leérve az ember  csak bámul a hatalmas méretek láttán. Akár három földszintes ház is elférne egymás tetején a bánya belsejében. A falak, a mennyezet, a padló mind sóból vannak. A só köröskörül szalagosan ülepedett le, és így kivájva olyan látványt nyújt, mintha márvány borítaná a falakat és a padlót. Szalagos mintázatok mindenhol. Lenyűgöző látvány.

Lent játszótér, kártyaasztalok, sőt még egy templom is található. A templom jobb falában egy nagyon szép Mária szobor látható, de vigyünk elemlámpát, mert nem biztos, hogy ki lesz világítva.

A bányát az emberek légzőszervi bajokkal látogatják. Ha valakinek megfázásos, vagy arcüreg problémái vannak, az érezni fogja a hatását, de a hely önmagában is varázslatos. Ha gyerekekkel megyünk, nagyon fog nekik is tetszeni.

Érdekesség:

A hivatalos magyarázat az Erdélyben kialakult, helyenként 1000 m vastagságot is elérő sórétegekre az, hogy az Erdélyi-medencét egykor beborító tenger elpárolgott, a só pedig lerakódott. A mostani óceánok sótartalma 3,5%, azaz 1000 gramm óceánvíz 35g oldott sót tartalmaz. Egyszerűsített számolással azt kapjuk, hogy az óceán minden 1 m (100 cm) vastag vízrétegének elpárolgása után 3,5 cm vastag sóréteg marad (valójában az elpárolgás után maradó sóréteg vékonyabb, mivel a só sűrűbb a víznél). Kiszámolható, hogy 1000 m sóréteg egy legalább 1000m/0,035 = 28.570m, azaz több mint 28 km mély tenger vagy óceán elpárolgása után keletkezne. A mai óceánok legmélyebb pontja a kb. 11.000 m mély Mariana-árok a Csendes-óceánban. Nevetséges tehát azt feltételezni, hogy az erdélyi sórétegek egy régi, a mai világóceán legmélyebb pontjánál háromszor mélyebb tenger elpárolgása következtében alakultak ki. Az az elmélet sokkal jobban megállja a helyét, hogy ezen sórétegek egy világméretű özönvíz következményei, kialakulásukat pedig Walt Brown hidrolemez-elmélete magyarázza meg jól. (Lásd Dr. Walt Brown Hidrolemez-elmélete, II.rész /Sódómok, és a  III. Rész, árvíz fázis.)

Forrás: www.cryingvoice.com


Sóvidék - Szováta - Medve-tó

A Sóvidéken járva, a Medve-tóban fürdést sem szabad kihagyni. A szovátai Medve-tó onnan kapta a nevét, hogy az alakja állítólag egy kifeszített medvebőrre emlékeztet. És valóban! De kizárólag a tőle észak-keletre emelkedő hegyről szemlélve.

A meleg és sós vizű tó gyönyörű helyen fekszik, az ilyen erdővel körülvett tavacskákat mindig is szerettem. A tó helyén valamikor egy kaszáló volt, ami 1875-ben egyszerre csak beomlott, és feltöltötték a helyi patakok, valamint egy melegvízű forrás. Mai nevét csak 1910-ben kapta, előtte Illyés-tónak hívták, a terület első tulajdonosa neve alapján.

A tavat már Sófalvi Illyés Lajos is gyógyfürdőként hasznosította, és 1900-ban megalapította Szovátafürdőt. A helyiség pedig gyorsan fejlődésnek indult.

Szovátafürdő régi patinás villáit és szállodáit magyar befektetők vásárolták meg a közelmúltban, és sorra újulnak meg. Érdemes egy kis sétát tenni és megnézni ezeket a régi épületeket is, ha belefér az időnkbe.

Az édesvíz hozzáfolyása miatt a Medve-tó felszíne nem olyan sós, (2.5% körül van), de azért érezhetően  könnyebb a víz felszínén maradni, mint a Balatonban. 3 méter mélyen a tó vizének már 28% a sótartalma, ami pont egy százalékkal haladja meg a Holt-tengerben mérteket, sőt! A legmélyebb pontján a tó vize 31% sót (310g/l) tartalmaz!

Van a helynek egyébként egy különös, múlt század eleji hangulata. Nem tudom miért, talán a régi épületek varázsa okozta, hogy szinte láttam magam előtt a dámákat lubickolni a 10-es 20-as évek fürdőruha divatjában, és bajuszos férfiakat pózolni keresztcsíkos izomruhában.

A tóra nyugodtan vihetünk nagyobb gyerekeket is, akik nem tudnak úszni. Fából külön kis mélységű lubickolót építettek nekik, úgyhogy nem kell félteni őket akkor sem, ha nem tudnak úszni! Az idősebbek közül is akadnak, akik ott hűsölnek.

Az állatok is jól érzik magukat Szovátán. 2005-ben Szovátafürdőről Szovátára kiérve egy épület tetején találtam ezt a háromemeletes gólyafészket. Szerintem minden évben húznak rá egy emeletet.


Vármező - Pisztrángos

Vármező valamikor egy piciny falucska volt, de a környék adottsága folytán ma már inkább afféle nyaralóhellyé változott. Szováta felől közelíthető meg Szászrégen felé elindulva. Az út eléggé kátyús egy kb 5 km-es szakaszon, de megéri végigmenni rajta. Hogy miért? A pisztrángok miatt! Vármezőre mindenkinek érdemes betérnie, aki szereti a pisztrángot. A pisztrángot pedig nem szeretni annyit jelent, hogy az illető vagy vegetáriánus, vagy valamiért halfóbiája van. Hasonlóképpen ahogyan a Tokaji Aszú a  királyok bora, úgy a pisztráng a királyok hala. Ráadásul Vármezőn valami utánozhatatlanul finoman készítik el, valamiféle vékony, lisztes panírban, úgy, hogy a hal bőre is ropogós marad. Mennyei. :)

 
A Vármező felé vezető enyhén kátyús úton a leágazást figyelni kell, egy a halászcsárdát jelző táblát kell keresni. Ha jól emlékszem más jelzés nincsen. A völgyben végigfutó út is szörnyű volt régebben, de 2005-ben megjavították, apró fekete murvával van borítva, nagyon jól járható. A halászcsárdában eldönthetjük, hogy saját magunk horgásszuk ki az áldozatainkat, vagy a konyha halászára bízzuk a dolgot. Horgászbotot, meg csalit adnak, nem kell semmit sem vinnünk magunkkal.  Éltünk a lehetőséggel. Miután degeszre ettük magunkat, kifogtuk a másnapi ebédet is a tóból. A halneveldébe is érdemes átruccanni. Életemben nem láttam ekkora pisztrángokat. Vannak persze egészen aprók is a gyerekek örömére.

Az örömbe azonban mára némi üröm is vegyült. A hely népszerűségének (egyébként jogos) növekedése az árak jelentős mértékű emelkedését hozta magával az évek során sajnos. Az élmény persze kárpótol, de azért ezt meg kellett jegyezzem, a teljesség kedvéért.



Szikaszó - fűrészmalom, pisztrángos

  2006-ban úgy gondoltuk, hogy ha már Vármezőn elszálltak az árakkal, megnézünk egy másik, a "bázishoz" viszonylag közel lévő pisztrángtenyészetet Libán felé Szikaszónál. Meg is találtuk, de 6 km-t kellett mennünk odáig valami iszonyú rossz úton, úgyhogy ezt legközelebb mellőzzük, marad Vármező.

 Itt egyébként csak tenyészet van, vendéglátó hely az nincs. Amiért mégis megemlítem itt ezt a helyet, az maga Szikaszó. Ez egy igazi szórványtelepülés, sokkal szebb, mint Ivó. Véletlenül rábukkantunk egy valódi vízkerékkel hajtott gatterre is, (fűrészmalom) ami bár régi darab, de nem múzeum, ma is használják a helybéliek. A szokatlanul széles felülcsapott vízkerék által hajtott szerkezet fémből  készült részei irgalmatlan hangot adnak, ráadásul az egész az út mellett van, ennek ellenére alig vettem észre. Kár hogy csak a kerék járt, és éppen senki sem használta a gattert, mert szívesen megnéztem volna. Ma már nem nagyon lát ilyet az ember. Nem is értem egyébként, hogy ha állandóan forogni hagyják a kereket, miért nem használják üres időben áram termelésére? Legalább a falu közvilágításhoz, vagy ilyesmi. Rengeteg kihasználatlan energia rejlik benne.

A Madarasi Hargita


  A Hargitára föl kell menni! A székelyek szent hegyét nem fölkeresni olyan, mintha egy muszlim elmenne Mekkába, de nem látogatná meg a Kábát. Az út Ivó felől vezet föl. Állítólag van egy másik Szentegyháza felől is, de az személyautóval járhatatlan.

 Az ivói út rémesen rossz, a régi kopott kövek megrázzák a kocsit rendesen, és tele van gödrökkel is. Nem úgy néz ki, mintha remény lenne a változásra. Ha viszont túljutottunk ezen a szakaszon, akkor a Hargitára már egészen jól járható úton föl tudunk menni egészen a turistaházakig. Pár meredekebben emelkedő kanyarban számolni kell azzal, hogy a hajtott kerék köveket vághat az alvázhoz, ha nem vagyunk lendületben, de ezt leszámítva jó kis tömör erdei földút vezet végig. Gyenge lengéscsillapítókkal, tele csomagtartóval, vagy 5 felnőtt személlyel terhelt kocsival viszont ne próbálkozzunk, mert annak csak sűrű káromkodás lesz a vége. Ez minden "nehezebb" útszakaszra vonatkozik Erdélyben. Aki félti a kocsiját, az inkább beszélje le előtte való napon hogy fölvigye a traktor. A járat nem menetrendszerű, de ha van utas, és le van beszélve akkor naponta akár 3 pótkocsis traktor is fölmegy a Hargitára. A pótkocsira 25 személy fér föl, de egy személlyel is elindul. Az hogy elindul a traktor, fix áras, kb 10e Ft. Ha 25-en vannak a kocsin, akkor fejenként még 500 Ft-ot sem éri el a tarifa, de ha egyedül megy föl valaki, akkor az biza tíz rugó. Ha nincs előre leegyeztetve, akkor esély sincs rá, hogy ott találjuk a traktort. Hívjuk föl az ivói Havasi Gyopár panziót (Tel: 0040-0721-223753 ) ők tudnak ebben segíteni.

Tudni kell, hogy a traktor nagyon lassan halad. Úgy másfél óra zötykölődés míg fölér, és egy és egynegyed óra lefelé az út, ráadásul nem indulhat el akármikor föl vagy le, mert két pótkocsis traktor nem fér el egymás mellett az erdei úton. Kocsival viszont pikk-pakk meg lehet járni.

Gyalogosan az ivótól induló út túl hosszú egy átlagos turistának. Ha nem szoktuk a hegyi  gyaloglást, inkább ne induljunk el. Ivótól nagyjából 4 óra járás a Hargitáig, és majdnem ugyanennyi vissza, azaz ha valaki meg akarja járni, rá kell szánnia egy egész napot. A  felső szakasz pedig elég meredek is, úgyhogy egy ilyen hosszú túra a felnőttek közül is csak azoknak való, akik edzésben vannak.

Ha végül egyszer szerencsésen fölértünk a turistaházakig, onnan már tényleg csak gyalog folytathatjuk az utunkat a csúcsra. Innen egy könnyű túra vezet föl a célhoz.  A Madarasi Hargita csak 1801 méter magasságban van a tengerszint felett, de aki elég vakmerő, hogy felmásszon az ott található instabil, rögtönzött létrára (ha még megvan) az még följebb is mehet. Jómagam 1802,5 m-nél még nem jutottam följebb, (az alsó láb számít természetesen) de azt a tákolt létrát az én súlyommal megmászni már önmagában  is bravúrnak számított. :) A létrát eddig minden évben egyre rosszabb állapotban találtam. Az is lehet, hogy már nincs is meg, bár legutóbb amikor arra jártam (2006) még csak az alsó foka hiányzott.

A Hargitára először felérve és ott körültekintve végtelen szomorúság vett rajtam erőt. A hely hangulata annyira megérintett, hogy irodalmi ismeretek nélkül is megértettem volna, miért szent ez a hely a székelyeknek.

 A Hargita csúcsáról lejjebb ereszkedve találtunk egy elvarázsolt rétet. Itt akkora volt a csönd, hogy pár perc felért egy kúrával. Fenséges nyugalom terült el a tájon. Néha egy-egy kolomp hangja veszett bele a csöndbe az alattunk lévő esztenából, de ezt leszámítva csak a fűben neszező apró sáskákat lehetett hallani. Ez a fajta vágható süket csönd már kiveszett másutt Európa-szerte a légtér zaja, és a turisták zsivajgó tömegei miatt. Ha valaki szeret meditálni a természetben, hát ezt a helyet arra találták ki. Viszont csak nappal érdemes megpróbálni, a környéken ugyanis sok a medve, így éjszakára maradni nem tanácsos, egyébként meg tilos is. Az erdei szállodák környékén a szemetes konténereket látogató macik egyáltalán nem számítanak ritkaságnak. Egy korondi ismerős mesélte, hogy a szomszédja anyakocáját a medve egyszerűen a hóna alá kapta, és elkezdett vele futni két lábon. A nyakára küldött ebektől, meg az utána rohanó, üvöltő vasvillás emberektől végül berezelt szerencsétlen maci, elejtette a disznót és elszaladt, de a kocát a sérülései miatt le kellett vágni. Bevallom őszintén én addig azt hittem, hogy ilyen, hogy a medve egy disznóval (ráadásul egy anyakocával!) a hóna alatt szaladgál, csak mesékben fordulhat elő.

A Hargita - mint általában a környék - tele van áfonyával. Aki kedveli ezt a gyümölcsöt, kis szerencsével találhat olyan helyet, ahol a cigányok még nem szüretelték le, és szemezgethet.


Gyilkos-tó



























  El kell ismerni, hogy ahhoz képest, hogy mennyi ember látogat el a Gyilkos-tóhoz, viszonylag jól sikerült a hely hangulatát megőrizni. A tó "L" alakú. Az "L" szára egy szélesebb, a talpa pedig egy keskenyebb szakaszból áll.

  Elnevezéséhez különböző történetek fűződnek. A legrégebbi legenda szerint 1837-ben pásztorok legeltették a nyájaikat a völgyben. Szörnyű felhőszakadás támadt, pokoli villámlás, esőzés, majd hirtelen megindult a hegyoldal és elnyelte a pásztorokat a völgy. A hegyomlás folytán négy patak vize tóvá duzzadt, melynek vizét a pásztorok vére festi időnként vörösre. A történetben lehet némi igazság, már a vért leszámítva persze.

  Orbán Balázs kedvenc tava volt. A Gyilkos-tó elnevezés is tőle származik, előtte Veres-tónak hívták. A nagyobb esőzések alkalmával a tavat a mai napig vörösre színezi a bemosódó, erősen vas-oxidos agyag. A fák jellegzetes kiálló csonkjait ez a vasoxidos víz - a hagyomány szerint ugye a pásztorok vére - konzerválta. 2005-ben is jártam ott, pont a nagy esőzések után, de a tó vize ugyanolyan zöld volt mint amilyen két évvel korábban, mert a bemosódó agyag hamar leülepszik.

  Tegyünk a tó körül egy sétát, ha a patakok (elsősorban a Gyilkos-patak) vízállása ezt megengedi. A parton egy út megy körbe végig. Bár a végén kell egy picit hegyet is mászni, de nem vészes, 4-5 éves gyerekkel simán megjárható. 2003 óta sokat változott a tó környéke, előnyére. Megtiltották a kempingezést, lezárták az autók elől a tó melletti utat, és  eltűnt a bóvliárusok java is. 2005-ben nem lehetett körbejárni a tavat, mert a Gyilkos-patakon csak egyetlen vizes és csúszós kidőlt fán lehetett volna átkelni, ezt inkább nem kockáztattuk meg, ráadásul a tavat tápláló patakok egyike fölött nem lehetett átjutni, mert elsodorta azon kútgyűrűk egy részét, amelyekre a fölötte átvezető palló volt rátéve. Aki tehát körbe szeretne menni, az előtte nézze/kérdezze  meg, hogy át fog e tudni kelni a patakokon!

  Meleg napokon a Gyilkos-tó hívogat egy kis lubickolásra, de a tóban való fürdést már nagyon régen megtiltották, a rengeteg baleset miatt, melyeket a tóban megbúvó megkövesedett fenyőtörzsek okoztak.


Békás-szoros











  A Békás szoros a Gyilkos-tó mellett fekszik, a kettőt együtt érdemes felkeresni.

  Az első szépség, ami a Békás-szorosba látogatónak feltűnik, az Oltárkőnek nevezett hatalmas sziklatorony egy kereszttel a tetején. A szorosba csak egy ősrégi alagúton keresztül lehetett bemenni egészen 2004-ig, amikor is átadták az új alagutat is közvetlenül mellette. A régi sokkal hangulatosabb. Mondanom sem kell, hogy a magyarok többsége ezt a régi alagutat használja. :)

  A szoroson a Békás-patak vize "robog" végig, iszonyú erővel, közben magába gyűjtve a környéken fakadó vizeket. Az egyik ilyen a Mária forrás, amely két egymás mellett lévő sziklaüregből ered. Nem mintha a Békás-patak olyan meleg lenne, de a Mária forrás vize annyira hideg, hogy alig hogy belelábal az ember, (másképpen nem közelíthető meg) szinte azonnal lefagy a lábfeje. Ezt persze nem is várja meg senki. Pár korty forrásvíz után menekülnek ki az emberek az első kőre, mert annyira fájdalmas. Azért megéri, mert a forrásból fakadó víz nagyon finom. Vigyünk magunkkal valamilyen palackot is, amit megtölthetünk! Vigyázat azonban, mert nagyobb esőzések után hasmenést okozhat! Ha túl bővízű a forrás, azaz lehajolva már tudnánk inni a falból, akkor inkább ne tegyük!

A forrás ha Magyarország felől közelítünk, az út jobb oldalán egy híd után van a patak túloldalán. A hídnál lehet lemenni. Nincs külön jelölve.

  A Békás-szoros mintegy 4-5 km hosszú. Jobbra és balra hatalmas, gyakran 2-300 méter magas sziklafalak magasodnak. Csodás!

Több helyen is meg lehet állni autóval a szorosban, ahol mindenféle vásárfiát árulnak. Időnként előkerülnek román gyerekek, és illegálisan szedett védett havasi gyopárt kínálnak eladásra pénzért, ceruzáért, cukorkáért, vagy amid van alapon. Ne vásároljunk tőlük! A havasi gyopár szigorúan védett növény. Aki mégis szeretne ilyet, az vásárolhat a Gyilkos tónál. Szokott ott árulni egy román nő, akinek külön engedélye van a termesztésére és az árusítására.

Elég sokat vártak a Gyilkos-tó és a Békás-szoros természetvédelmi területté nyilvánításával. Csak 1996-ban (!) tették védetté. Arra viszont már nem volt pénz, vagy akarat, hogy egy alagutat is csináljanak, ami kikerüli ezt a páratlan szurdokvölgyet, így ez az egyetlen átjáró van közel s távol. Ezért jelenleg óriási átmenő forgalom bonyolódik a szoroson keresztül, és kamionok kipufogó gázai rontják a levegőt ebben a gyönyörű környezetben. Ez még fokozódik időnként, mert az utat alá-alámossa a Békás-patak, az út meg jó esetben kilyukad, (ilyenkor látszik ahogy alatta 3-4 méterrel ott a patak) más esetben meg el is tűnik egy darabon. Amikor pedig a patak alámossa az utat, elég nagy a tumultus errefelé. A szorosban egyébként is óvatosan közlekedjünk, mivel a teherautók egyrészt folyamatosan darálják az út fölé tornyosuló sziklákat, ha meg éppen nem darálják, akkor váratlanul bemennek az út közepére.

  Ha fotózni szeretnénk, akár egy egész napot eltölthetünk  a Békás szorosban. Ha borús napot fogunk ki, akkor nem érdemes próbálkozni, mert a fényviszonyok miatt sajnos összefolynak a képen a sziklák.




Ha tehát fotózni is szeretnénk, esetleg videózni, akkor csakis napfényes időben menjünk! A hely hangulata szinte óráról órára változik, hol itt jelenik meg a fény, hol ott. A jobb oldalon látható fotó pl. ilyen szempontból elég szerencsésen készült. A szikla teteje ugyan lemaradt, ám szerencse hogy nem kezdtem el hátrálni, hanem azonnal kattintottam. Az a jelenség ugyanis, hogy a szemközti nagy sziklafal egésze (és csakis az!)
aranyos-narancsbarnán dereng, csak egy nagyon rövid ideig látható délután, utána újra szürkeségbe burkolózik. Ha csak 15 másodpercet késtem volna, az a szikla is csak olyan lett volna, mint bármelyik másik.

  A Békás szoroson túl kiszélesedik a Gyilkos-patak, és párszáz méter után megtaláljuk a történelmi magyar határátkelő maradványait. Azaz csak a helyét, mert a románok az épületeket gondosan elbontották már. A román területeken is érdemes egy kicsit körülpillantani, ha nem is megyünk nagyon beljebb, mert az a rész is nagyon szép.

  A Békás szorosban találkoztunk először azzal a szöcskefajtával, amibe később máshol is rendszeresen belebotlottunk későbbi kirándulásaink során. Hatalmas méretű, érdekes színezetű szöcskeféle. Nálunk ilyet még nem láttam. A méretét jól érzékelteti, hogy amin a rovar ül, az nem valakinek az ujja, hanem a kislányom karja! Néhány évvel később a Székelykőnél egy ilyen úgy belém harapott, hogy eleredt az ujjamból a vér. Fene se gondolta volna, hogy egy szöcske ilyen vérszomjas tud lenni.

 
 



Énlaka

  Mit nekünk úttalan utak! Megkockáztattuk, hogy meglátogassuk Énlakát. Énlaka tökéletesen megőrizte helyi falusias jellegét a környéken. Itt nincsenek kockaházak, megtartották a régi építkezési formákat. Amiért vonzó volt még számunkra, hogy Énlakába nem jár semmiféle tömegközlekedés, és az út minősége miatt csak a legvakmerőbb turisták keresik fel.

  Szerettünk volna bemenni megnézni a helyi unitárius templomot. Zárva találtuk, de megtaláltuk a lelkészt, aki barátságosabb már nem is lehetett volna. Ránk nézett, majd egyszerűen a kezembe nyomta a templom kulcsát, hogy nézzük meg, és ha végeztünk, tegyük be a kertjében az asztalra. Élve a magányos felfedezés adta lehetőséggel, még a templom tornyába is felmentünk, pedig a bogár rágta, hiányos faszerkezeten fölmenni nem volt éppen veszélytelen vállalkozás. Én mindenáron meg szerettem volna nézni a harangot, végül minden intelmem ellenére három gyerekemből kettő is feljött utánam. Fiam - akkor még csak 9 éves volt - utána azért megvallotta, hogy a helyemben ő sem engedte volna ide fel a saját gyerekét. A harangtoronyba fölmászva kiderült, hogy a templomnak két harangja is van. A kisebbik a régebbi, 1833-ból való.

  A templomot újra meglátogattuk 2005-ben. Már nem kellett lemenni a kulcsért a lelkészhez, a torony alatti bejárat egy drót meghúzásával nyílik, a templom kulcsa pedig az ajtó mellett van egy szögön. Na, ez aztán a bizalom Csimborasszója!

  2005-ben Korond felől érkeztünk be a faluba, és ugyanarra is kellett visszamennünk, mert a másik irányba vezető utat teljesen elmosta az eső és figyelmeztettek, hogy még szekérrel is alig járható. Ennek nem örültünk, mert a 2003-as látogatásunk óta jelentős mértékben romlott az út Korond felől is.

 Erdély ezen különleges hangulatú elszigetelt falvaira már rátaláltak a franciák, a hollandok. Énlaka, és a többi kis falucska házait fölújítják nyaralónak, befektetésnek. Csak az bánt, hogy külföldiak a régi házakat már nem kékre festik vissza. Mert nem tudják hogy mit jelent ez a székelyeknél, és senki sem mondja meg nekik! Legjobban annak örülnék, ha az itt lakók jönnének rá, hogy érdemes megtartani és kékre festeni ezeket a házakat, de sajnos erre egyre kevesebb az esély. És már arra sem, hogy magyarok vásárolják meg a földet, és a házakat! 2003-2004-ben még szó szerint fillérekért lehetett itt ingatlanhoz jutni, de ahogy közeledett Románia EU csatlakozása, úgy szálltak el az árak ezen a gyönyörű vidéken, Székelyföld apró falvaiban. Nem csoda, hiszen aki csak teheti, menekül a civilizációból, és már nemigen vannak ilyen helyek a nyugati világban. 


Kőrispatak

  Amikor odaértünk, először nem voltam biztos benne, hogy az ott lévő hídon át akarok menni kocsival, de hát meg akartuk nézni a Szalmakalap Múzeumot. Remélve, hogy csak nem mi leszünk azok, aki alatt összerogy a híd, átmerészkedtünk rajta.

  A Szalmakalap Múzeum anyagát egy igazi patrióta hozta össze, a bevételből pedig a falut gyarapítja. Nyaranta gyermekeket is táboroztat, az elmondásából ítélve nagyon színvonalas módon. A múzeum kertjében a táborlakók által összegyűjtött változatos, szoborparkra emlékeztető homokkő gyűjtemény is található. Odabent a székelyek által hordott összes kalapot szemügyre vehetjük. Nagyon érdekes, hogy a kalap mi mindent elárul a viselőjéről. A vagyoni helyzetétől kezdve egészen a nemzetiségéig. Pl. a románok a kalapdíszt, és az egymást keresztező szalag- vagy zsinórvégeket a jobb oldalon, a magyarok meg a bal oldalon viselik. Különösen érdekes az ún. szerelemkalapnak a története, aki ott jár, kérdezzen rá! Kisebbik lányom vett itt egy apró kis kalapot, amit végül eloroztam tőle, mert pontosan illett az általam agyagból készített, és Korondon kiégetett kacsintós székely góbé fejére. (Lásd az oldal tetején.)

  A múzeum megtekintése urán még körbekocsikáztunk egy kicsit Kőrispatak csöndes utcáin, s találtunk néhány házikót, amilyenekhez hasonlók valaha gyermekkoromban, mesehallgatás közben jelentek meg a fantáziámban.


Bözödújfalu

Kőrispatakot elhagyva nem messze találjuk Bözödújfalut. Ez volt az a falu, amit Ceausescu először eltörölt a Föld színéről. Büntetésnek szánta. A falu völgyének végébe gátat építtetett, és úgy ahogy volt, elárasztatta a területet. Mindenestül. Templomokkal, házakkal, az emberek emlékeivel, múltjával együtt. A falu első világháborús áldozatainak emlékművét utólag hozták föl búvárok a víz alól a falu elüldözött lakóinak kérésére.

A gát megépítésének célja kizárólag a falu elpusztítása volt, az ott tárolt vizet soha nem használták az ég világon semmire. Nem szolgálta egyetlen település vízellátását, nem öntöztek vele kerteket, és nem termeltek vele áramot sem. Ez utóbbira egyébként is teljességgel alkalmatlan lett volna a tavat tápláló patak csekély vízhozama miatt.

Morbidnak nevezhető látvány, ahogy az emberek birtokba vették a területet. A tó partján megmaradt házak romjain horgászok várják a szerencsét, csónakok ringnak a vízen, valahol üvölt a zene, kempingeznek. Zajlik az élet. Úgy tűnik, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, egész mindaddig, amíg föl nem pillant az ember. A falu hajdani katolikus temploma ugyanis a mai napig kiáll a vízből, tornya a halál és pusztulás mementójaként emlékeztet rá, hogy hol állunk valójában. Gazemberek és gyilkosok műve. Ez az igazi Gyilkos-tó!  

(A templom tornyonysisakjának ezen a 2003-ban készült képen még látható váza mára már leomlott.)
 

Székelyderzs

  Székelyderzsre az itt található erődtemplom miatt érdemes elmenni. Amikor ott jártunk, a tető alatt felhalmozva mindenféle régi gépezet, szerszám, és egyéb volt egy rakáson. Mikor felvetettem a plébános feleségének, hogy ebből múzeumot lehetne csinálni, megtudtam, hogy ez a céljuk. Egyelőre gyűjtik, aztán ha lesz rá pénz, majd rendesen ki is állítják.

Nagyon érdekes, a török időkből megmaradt szokás, hogy az erőd falai mögött minden helybéli családnak van egy-egy hatalmas lisztesládája és az egyik bástyában pedig egy-egy "saját" szöge, melyre a szalonnát akasztják. Az a szabály, hogy hetente csak egyszer lehet a szalonnából vinni. Amelyik asszony többször jön, azt megszólják, mert hát milyen háziasszony az olyan aki nem tudja kiszámítani, hogy mennyire van szüksége...  :)  

  Az erődben épp kenyeret sütöttek. Érdekes, hogy káposztalevelet tesznek alá, és rá, amitől ízesebb lesz. Amikor pedig kisült, leverik róla a héját. Ez az ún. vert kenyér. Sütöttek a gyerekeknek "csibét" is kenyértésztából. Ez egy ropogós, madárkát formázó péksütemény. Az egyik bástya aljában meg lehetett kóstolni a kenyeret és a templomerődben tárolt szalonnát is. Ez utóbbival viszont nem volt szerencsénk, mert véletlenül avas, sőt nem is akármennyire avas szalonnát tettek az asztalra. Az egyébként igen szívélyes vendéglátásból ítélve egészen biztosan véletlenségből. Szerencsére azonban vittünk magunkkal szendvicset. :)


Segesvár

  Segesvárról nekem a bajor városok jutottak eszembe, nem véletlenül - főként szászok lakták. Ugyan sokan átköltöztek Németországba, de most újra kezdik visszavásárolni a házaikat és az utóbbi időben a várfalon belül és azon kívül is jelentős felújításba kezdtek. Ha még egy kicsit több pénzt költenének a városra, akkor Segesvár egy turistaparadicsom lenne. Még barokk épületeket is találtam. Csak a homlokzatokat elcsúfító kábelek voltak zavaróak, egyébként pompásan felújították őket. Kívülről legalábbis.

  Sajnos a "drakulizmus"  Segesvárt sem kerülte el. Drakulizmus alatt azt értem, hogy az ember mindenhol Drakula maszkokba, Drakula babákba és Drakuláról elnevezett vendéglőkbe botlik ha a turisták által látogatottabb helyekre téved Erdélyben. Drakula és a vámpírfejek ma itt a biznisz. Jön a sok hülye nyugati turista és veszi ezeket a baromságokat. Bram Stoker megteremtette a modern kor megélhetési forrását.

  Segesvár óvárosából egy hosszú falépcsőn, az úgynevezett diáklépcsőn föllihegve magunkat, elérjük az 1300-as évek legelején épült Hegyi-templomot. Ez többek között azért nagyon érdekes mert nem régen leszedték a régi falfestményekről a később rákerült fehér festéket, és alóla számos izgalmas dolog került elő. Nem említik külön, ezért fölhívom a figyelmet, hogy a templomba belépve jobbra nézve az oltár felé eső boltív alatt egy olyan Szentháromság ábrázolás található, amit csak egy beavatott készíthetett, aki tudta, hogy a Szentlélek női princípium! A templomban tilos fényképezni, én mégis megkockáztattam kézből, csak ezért a képért. Tapasztalatom szerint ugyanis soha nem lehet tudni, hogy egy ilyen ábrázolást mikor festenek le újra. Nagyon sötét volt, így egy kis digitális utómunkát is igényelt, de megérte. A képre rákattintva és nagyobb méretben megtekintve egyértelműen látszik, hogy a Szentháromság harmadik tagja nőként van ábrázolva. (a középső, hármas arcú alak baloldali figurája)


A fehérszéki iszapvulkán

  Még 2003-ban a térképről kinéztem egy helyet, amit úgy éreztem, hogy fel kéne keresni.
Ám hiába volt rajta a térképen, mert gurultunk mi az autóval erre is arra is, sehogyan sem akadtunk rá. Aztán egy székelyember látván tanácstalanságunkat elmondta, hogy "az bent van ám a dzsindzsásban", és "ilyen városi cipőben" meg se próbáljunk oda menni.  Behívott viszont az udvarra (szép öreg kapuja volt), és megmutatta, hogy "itt is felbugyog a ház mellett ni, és sok ám a baj véle". A kútban pedig annyira lágy a víz, hogy azzal szoktak mosni. Valóban. Olyan "lágy" volt, hogy csúszott a tenyerem között, mintha beszappanoztam volna. Nagyon találóan síkvíznek hívják. A lágy szót azért tettem az imént idézőjelbe, mert a síkosság érzését nem a lágysága, hanem a lúgossága okozza. Azért is tudnak vele jól mosni többek között.

Az udvarból kifelé menet aztán kiderült, hogy nem is a saját udvarát mutatta körbe, hanem a szomszéd bácsiét, aki viszont úgy megörült nekünk magyaroknak, hogy azonmód elkezdett mesélni az orosz hadifogságról, meg arról, hogy egyedül ő került haza a faluba onnan. A bácsi nagyon kedves volt, de meglehetősen beszédes is, így igazán bravúrnak volt mondható, hogy még sikerült aznap elhagynunk a falut anélkül, hogy megsértettük volna.
Későbbi tapasztalataink szerint is igencsak téves az a hiedelem, miszerint a székelyember szűkszavú lenne. Ugyanolyanok mint mi, és ahogyan minden embernek, aki örül a másiknak, nekik is megered a nyelvük adott esetben.

Annak, aki a Fehérszék nevű területen lévő iszapfelbugyogásokra kíváncsi, annyit mondhatok, hogy aki látta azt mondta, hogy azért nem érdemes odamenni, mert nincs ott igazán semmi, csak pár kisebb sártócsa. Helyette egy Buzau nevű helyet kell felkeresni. Ott készültek ezek a képek is.


Atyha

  Már első utunkkor is mondta valaki, hogy, hogy a Korondhoz közeli Atyha milyen aranyos kis falucska, de akkor nem fért bele az időnkbe, hogy megnézzük. 2004 nyarán aztán rátértünk az oda vezető útra, és nem csalódtunk.

  A falu tele van forrásokkal, vágni lehet a csöndet, és számtalan helyes kis öreg házikó van. Gyalog is érdemes elindulni helyenként, ha nincs traktorunk, mert bizony vannak olyan utcák, amelyek csak azzal járhatóak. Nem annyira a sár miatt, hanem mert annyira meredekek, hogy az ember félti a kocsiját.

  A hely egyébként olyan, hogy akár élete végéig elmeditálgatna itt az ember. Ilyen falu még sok van Székelyföldön. Néhány éve még fillérekért lehetett itt ingatlanhoz jutni, de mi nem ébredtünk időben. Szomorúan vettük azonban észre, hogy tömegesen jelentek meg már itt is a nyugat-európai ingatlanvásárlók.

  Atyha hangulata bennem elég mély benyomást hagyott, személy szerint jobban tetszett, mint Énlaka.



Korond, Firtos, Firtos vára

A Firtos Korond környékének legmagasabb hegye, tiszta időben a havasokig ellátni a tetejéről. Egy régi helyi mondóka is szól róla:

Firtos várától nézem az országot.
Bár a Mindenható adna jobb világot!
Hogy a bocskoromba tehetnék tákot,
És puliszkával márthatnám a mákot!
 









  A Firtos tetején állt régen a Firtos vára. Ezt nem sikerült a töröknek bevennie, amin nincs is mit csodálkozni, ha a környéket szemügyre vesszük. A várnak azonban már se híre se hamva, a köveit rég elhordták. Ahol a vár állott, ott most  - kőhalom helyett - csak egy rét van pár gödörrel. Egy remete élt itt néhány évig egy ágakból és levelekből összerakott kunyhóban. Ács lévén, időnként lement a faluba dolgozni, de estére mindig visszatért a hegyre. 2005 tavaszán aztán meggondolta magát és visszaköltözött Korondra. Állítólag azóta a kunyhóját is szétszedte.

  Egyszer a helybéli ismerősök gyerekeinek unszolására mindannyian elmentünk málnázni az erdőbe, föl a Firtosra. Mikor megkérdeztük, hogy milyen messze van a málnázó hely, azt a választ kaptuk, hogy hát csak itt a falu végétől nem messze. A "nem messze" az kb. 4 km volt, hegynek fölfelé. Jó nagyot túráztunk végül, de megérte. Finom nagy szemű erdei málnát és szedret találtunk. Ismerősünk mesélte, hogy volt amikor együtt szedte ott a málnát a medvével. Egyedül, békésen szedegette a gyümölcsöt, amikor egy kis idő után azon kapta magát, hogy a bokor túloldalát egy medve látott neki a szüretnek. Nem volt mit tenni, lábujjhegyen elsomfordált és hagyta legelni a medvét.

A rákövetkező évben szamócát csipegettünk a Firtoson. Már régen vége volt a szezonjának, nekünk azonban még igencsak kellett vigyázni, hogy a rengeteg gyümölcsre rá ne lépjünk véletlenül. Csak ettük és ettük. Egész rétek vannak szamócával borítva. Mmm! Szezonkor a mező állítólag a szó szoros értelmében piroslik a sok gyümölcstől, a cigányok pedig nagy vödrökkel hordják le a hegyről.
 
  Korond környékén számos enyhén szénsavas borvíz forrás fakad. Ezek a vizek két vegyértékű vasat is tartalmaznak,  ezért a vérszegénység nemigen ismert betegség errefelé.

Korond mellett van egy régi aragonitbánya. Egy délután az egyik borvíz forrást kerestünk a közelében. Azt ugyan nem találtuk meg, helyette azonban ráakadtunk egy záptojásszagú, sistergő-sziszegő erősen szénsavas és sós forrásra, hátul az aragonitbánya tövében. Nagyon érdekes ahogy csak így feltörnek a különféle vizek a szabadban.

  Alkonyatkor Korondon, mint az erdélyi falvakban általában, megindul a csorda hazafelé. Nem ritka a településeken este akár sötétedés után is az eltévedt tehén az utakon, miközben gyakran hiányos a közvilágítás, vagy egyáltalán nincs, úgyhogy sötétedés után ha autóval közlekedünk, legyünk résen! Főleg, mert a tehenek mellett a fiatalok is éjszakai portyára indulnak, járdák pedig nincsenek.

  Aki Korondon jár, az általában megáll valamit vásárolni. Mi is körül szoktunk nézni, hogy mi a kínálat. A falu főutcáján szinte mindenhol ugyanazt kínálják a kereskedők. Régebben elsősorban a fazekasok munkáit árulták, minden más egyebet csak választék bővítésnek tartottak. Mára sajnos megfordult a dolog, kerámiával lassan már alig találkozni, inkább szőnyegekkel, kosarakkal, faragásokkal és kínai 
 bóvlival van tele minden. Mert hiába híres Korond a fazekasokról, a helyzet az, hogy az utóbbi években valamiért visszaesett a kereskedők forgalma kerámiából, ezért azok azt árulnak, ami fogy, a fazekasok meg  inkább a nem olyan régen létesült "nagykerbe" viszik a termékeiket. Mindentől függetlenül úgy gondolom, hogy a falu szégyene, hogy aki arra téved, keresnie kell a korondi edényeket a soron.

  Egyébként a "cserepeket" - ahogy itt mondják a fazekasok - nagyon olcsón adják még az út menti, a helyiek szerint drága kereskedők is, már ha árulják. Egy magyar fazekas annyi pénzért, amennyiért itt már a kereskedő árulja, rá se nézne arra a munkára. Látszik a sok generációs fazekas múlt és hagyomány a termékeken. Ilyen szép árut és ilyen mennyiségben készíteni csak az egymásra hagyományozott és tovább tökéletesített szakmai titkok továbbadásával lehet. Az igazán egyedi darabokért viszont meg kell keresni azokat a fazekasokat, akik művészi szinten készítik a "cserepeket". Megéri utánajárni.

  Korondon meg is látszik, hogy a fazekasmesterség rengeteg sok munkával járó, de tisztes  megélhetést nyújt az embereknek. A család minden tagja kiveszi a részét a munkából, a nagyszülőktől az unokákig. A gyerekek a mintákat karcolják, vagy egyszerűbb festéseket végeznek. Szó nélkül mennek segíteni amikor itt az ideje, eszükbe sem jutna tiltakozni.

  Korondon járva ha megtehetjük, és még nem volt alkalmunk rá, próbáljuk ki a korongozást! Közel sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik!
 


Szejkefürdő - Orbán Balázs sírja

  Szejkefürdő közvetlenül Székelyudvarhely mellett található. Itt van "a legnagyobb székely", Orbán Balázs sírja, amihez szinte minden magyar elzarándokol. A sírhoz jelenleg 14 székelykapu mutatja az utat, de ahogy elnézem lesz ott még több is idővel.

  1815-ből származik a legrégebbi kapu a sorban. Ez azért érdekes, mert ilyen öreg kaput máshol nem láthat az ember. Tekintve, hogy a régiek nem használtak semmiféle fakonzerváló anyagot, szinte a csodával határos, hogy az a kapu megmaradt. Később kiderítettem, hogy nagyon sokáig darabokra szétszedve állt egy fészer sarkában még mielőtt valaki fölfedezte, és ide került.



Farkaslaka - Tamási Áron szülőháza, Tamási Áron sírja

  Minket még Tamási Áron egyik húga, Erzsébet néni vezetett végig az író szülőházában. Nagyon kedves öreg néni volt. Sajnos 2005 júniusában 94 évesen meghalt, most a lánya, aki maga is már 77 körül jár vette át ezt a feladatot. Ő is sző, mint az édesanyja és a saját maga készítette munkákat is meg lehet tőle venni, ha tetszik.

  Akinek nincs ismerőse Erdélyben, és látni szeretne egy ilyen ódon házikót belülről, annak Tamási Árontól függetlenül is érdemes fölkeresnie ezt a helyet. Ehhez nagyon hasonló otthonokban még ma is sokan élnek Erdélyben, bár egyre kevésbé jellemző sajnos. Csak azért mondom, hogy sajnos, mert ez az egyszerű életforma kiveszőben van, ezzel együtt ezek a hangulatos apró házacskák az enyészetté válnak, ha nem teszünk valamit a megmentésükért. Sajnálatos volna, ha túl későn ébrednénk rá, hogy mit vesztettünk.

  Örülne a szívem, ha ezekben a jellegzetes, kékre meszelt házakban mi anyaországi magyarok látnánk meg a fantáziát, és nyaralónak megvennék a családok, mielőtt még végleg eltűnnek, az orrunk elől felvásárolják őket, vagy annyira megdrágul, hogy már nem fér majd bele a családok költségvetésébe. Tudom, hogy ezt már írtam pár helyen, de nem győzöm eleget hangsúlyozni.

  Farkaslakán a főút mellett található még Tamási Áron sírja. Nem lehet eltéveszteni, ott kell megállni, ahol egy rövid szakaszon sok árust látunk az út mentén.


A Szent Anna tó és a Mohos tőzegláp

  A Szent Anna tó és a Mohos tőzegláp, két egymás mellett lévő hajdani vulkáni kráterben helyezkednek el. Az egyikben egy tiszta vízű tó, a másikban pedig egy különleges láp található. A tó gyönyörű, kár hogy hűvös volt amikor ott jártunk, szívesen fürödtünk volna benne egyet. Ceasescu románjai annak idején több mint tíz évre egyszerűen kitiltották innen a magyar gyerekeket. Aztán jött a forradalom...

A láp maga 50 méter vastag, a víz 60 méter mély. Ha eléri a szél sebessége a 110-120 km-t akkor állítólag hullámzik az egész láp, fákkal mindennel együtt. A vállalkozó szelleműeket a vezető bevitte az egyik tószemig a puha lápon keresztül. Én és a családom, mint "vállalkozó szellemek", mezitláb követtük őt a lápon. Út közben rámutatott egy összegyűrt papírokból, folpackból, és más hulladékból álló kupacra. Olyan volt, mint amikor valaki a magával hozott elemózsiás csomagolásokat egy rakásban "ottfelejti" a természet lágy ölén. Elkezdtem félhangosan szidni a felmenőit a szemetelőnek, mire a túravezető mosolyogva tájékoztatott, hogy az amit én egy rakás szemétnek látok, az valójában medveürülék. Puff! Hát erre nem gondoltam volna. A teringettét, hogy már a medvék is szemetelnek az erdőben... :)
A medvék ugyanis rendszeresen kukáznak, úgyhogy gyakran belefuthat az ember olyan kupacokba, melyekből az ürülék részt már elhordták a bogarak, elbontották a nyüvek és elmosta az eső. Ami marad az a 100%-ban emészthetetlen  műanyag szemét. Többek között ezért is raknak lakatot a szemetes konténerekre újabban arrafelé.

  Különös érzés volt a tőzeglápon mezitláb mászkálni. 2003-ban ezt mi még megtehettük. Egy évvel később már nem engedték meg, mert az emberek lába nyomán nem regenerálódott a láp sajnos, így ma már csak az első tószemig kiépített pallóról lehet megszemlélni a helyet.


A Torjai Büdösbarlang

  Aki ismeri az ide vonatkozó irodalmat és történeteket, az némi borzongással vág neki a hegynek. Egy jó kis kaptatót megmászva, ahol végig érezni lehetett a kéndioxid záptojásra emlékeztető szagát, megtaláltuk a barlangot.

  Csak szépen lassan szabad bemenni, hogy ne keverje föl az ember a gázt. Csak a Torjai Büdösbarlangból naponta mintegy 6000 köbméter gáz távozik, melynek 95%-a széndioxid. A szagáért a 0.4%-nyi kéndioxid felelős. Ebből terméskén válik ki folyamatosan a barlang falán, ami egyben jelzi a bent lévő gáz szintjét is. A kiáramló gáz nehezebb a levegőnél. Ha bent ül az ember a padon és kinéz a barlangból, látja ahogy a gáz áramlik kifelé, mert a fényt másképp töri meg. Hasonlóan vibrálnak mögötte a tárgyak, mint amikor a levegő fölmelegszik az aszfalt fölött nyáron, csakhogy ez a gáz nem meleg. Legalábbis nyáron nem éreztem annak. Télen állítólag langyos.

  A környéken számos más üreg, melyekból a nagyobbakat az ember vájta ki, is tele van ezzel a gázzal. A nagyobbaknak olyan találó neveik vannak, mint pl. Gyilkos barlang,  Madártemető, és hasonlók. A Gyilkos barlangnak még a közelébe sem szabad menni, mert a széliránytól és sebességtől függően, még a környék levegője is mérgező lehet. A gázzal teli üregeket egyébként könnyű megtalálni, mert a gázból kicsapódó kénkristályoktól sárga lesz minden. A barlangokban a sárga kénsáv alatt levegőt venni szigorúan tilos, lehajolni pedig nem tanácsos, még lélegzetvisszafojtva sem, mert az ember szemében lévő könny és a gázok együtt azonnal szénsavat és kénessavat képeznek, ami eszméletlenül csípi az ember szemét. Meg is jártam, mert erre hirtelen nem gondoltam. A levegőt ugyan  visszatartottam, de bárgyú módon a szememet nem csuktam be. Úgy elkezdte csípni a gáz, hogy azonnal egyenesedtem volna ki, hogy kikerüljek a gáz szintje fölé, mire jól bebaltáztam a fejem a fölöttem lévő sziklába. :I
 
  A Torjai büdösbarlangot a helybéliek Viagra helyett használják, ugyanis javítja a vérkeringést. Ezt nevezik mofetta kúrának. A barlang hátsó részét rendszeresen lezárják ráccsal, de a gázból a vízpárával együtt képződő savak szinte pillanatok alatt megeszik őket. Ugyanezen ok miatt fényképezőgépet, videókamerát, mobilt, stb. inkább ne vigyünk magunkkal ha bemegyünk, de legalább ne tartsuk a kéntől sárga csík alá, mert előfordulhat, hogy többé nem fogjuk tudni többé működésre bírni őket.

                                             
A Buffogó láp









A láp hangja (mp3)

  Miután "kikúráltuk" magunkat a büdösbarlangban, úgy gondoltuk, hogy átmegyünk a hegyen, és megnézzük a Buffogó láp nevű helyet.

Út közben a fiam rálépett egy darázsfészekre, úgyhogy  sikerült magunkat néhány csípéssel gazdagítani. Hiába másztunk át azonban a hegyen, és hiába követtük a hiányos turista jeleket, egy tarvágásnál teljesen elvesztettük az utat. Némi kóválygás és próbálkozás, majd az eltévedés miatti egymás közötti "buffogás" után úgy döntöttünk, hogy visszafelé vesszük az irányt. Ekkor találkoztunk másokkal is, akik szintén eltévedtek, de ők legalább tudták, hogy körbe a hegyen is vezet út, nem kell újra fölmenni az átlagban 50%-os, csúszós emelkedőn. Ennek felettébb megörültünk, de főleg a gyerekek.

A visszaút vége felé egy Lourdes-i Mária kegyhelybe botlottunk az erdőben. Még egy kis harang is volt szerelve két fa közé. Ha tudtuk volna, viszünk gyertyát. Gondoltuk, majd legközelebb, de végül többet ide nem tértünk vissza.
 
Elhatároztuk, hogy csak azért is megnézzük a lápot, de úgy alakult, hogy két évig nem jártunk erre. 2006 nyarán aztán egy másik irányból próbálkoztunk, és sikerrel jártunk! Turista orrom nem csapott be, pedig simán el lehet tévedni arra is, amerre mentünk! A hely megérte a kis mászást. Nagyon jó állapotban van a láp, nem csoda, hiszen nem találják meg az emberek. Az autóút egy éles kanyarjából indul a turistaút.  Van ugyan egy tábla, ami jelzi, hogy arra van a Buffogó láp, de az az útról nem olvasható el. Az autót érdemes a  kanyarban hagyni, mert párszáz méter után már járhatatlan az elsőre jó minőségű földútnak látszó út, ráadásul minden egyes pocsolyában ebihalak és miniatűr békák úszkálnak, kár lenne értük. Arról nem is beszélve, hogy az útnak pont ez a szakasza lehet a legizgalmasabb, ha figyelünk. Mi számos friss medvenyomot találtunk, meg egy rakás, még majdnem gőzölgő medveszart az út közepén.

  Az út egy idő után elágazik kétfelé. Ott balra kell menni,  majd később egy hármas elágazás következik, ahol ismét csak balra kell folytatni az utat. Egy idő után ismét egy  patak kíséri az utunkat. Ahol a patak jobbra eltűnik az erdőben, figyeljünk, mert nem sokkal utána jobbra indul az az alig járt ösvény, mely a láphoz vezet.
    A láp maga hasonló a mohos tőzegláphoz a Szent Anna tó mellett, de ez nincs több egy  hektárnál. A területen található apró tószemek fenekéről szünet nélkül buborékok szállingóznak a vízfelszín felé. Abban nem vagyok biztos, hogy mi tör föl ezen a helyen, mert a szellő ott jártunkkor elvitte a szagokat, de valószínűleg széndioxid, ezúttal kéndioxid nélkül. Ugyanaz, ami a terület túlsó végén egy apró üregből jut a felszínre meglehetősen érdekes, "buffogó" hangot produkálva. Az ember azt hinné, hogy valami ócska szivattyúmotor szól a távolban, vagy egy Babetta kismotor alapjáraton. Ezt a fura zajt szinte az egész lápon hallani lehet. Egy a hangjából ítélve cső alakú, az alján vizet tartalmazó barlangon át tör a felszínre a gáz, visszhangos bugyborékolással. Kísérteties, ugyanakkor nagyon békés ez a hely. Békés, de azért mindent egybevéve, ha kislány lennék, biztosan félnék itt éjszaka.

A láp hangjáról készített felvételem sajnos csak egy digitális fényképezőgéppel készített,  gyenge felvétel. Ha legközelebb arra járok, fölveszem kamerával.


Gyergyószárhegy - Lázár kastély







  A Gyergyói-medencében fekvő falu sok viszontagságot ért meg. Rendszeresen megtalálta őket mindenféle ellenség a tatároktól a törökökig. A XII. sz. körül épült kastélyt is hol lerombolták, hol felépítették.

  Ma sincs szegény valami jó bőrben, ahogy csordogál a pénz, úgy javítgatják. Sajnos csak helyi forrásokra támaszkodhatnak, mert a román állam nem ad nekik egy fillért sem. A külső fal bástyái néhol repedtek, rossz állapotban vannak, a falakon lévő érdekes ornamentika pedig csoda hogy még áll. Az elmúlt 100 év, különösen a Ceaucescu korszak nem múlt el itt sem nyomtalanul. A kastély épületegyüttesén nagy arányú felújítási munkálatok folynak, kíváncsi vagyok mi lesz itt néhány év múlva. A főépületet már használatba is vették. Itt jelenleg a múzeum egy része található, de a földszinten lévő impozáns méretű "lovagtermet" esküvői rendezvényekre és más összejövetelekre is bérbe szokták adni. A kívülről is pompás vonalú épületbe belépve rögtön a lovagterembe érkezünk. Ott jártunkkor éppen esküvőre volt megterítve, már csak az ennivaló hiányzott. Már nem emlékszem pontosan, de valami potom összegért lehet a termet megkapni, és itt aztán tényleg nem zavar az ember senkit sem. Mindennek tetejébe állítólag jól is főznek, ami szintén nem egy elhanyagolható szempont. Akár még Magyarországról szervezve is jó ötletnek tűnik a dolog.

  Az asztalok köré a kastélyban talált pár eredeti székmaradvány mintájára faragtattak annyit, amennyire szükség volt. Ez jó sok pénzbe került, a kastély kezelője szerint a vigalmakkor nem törődnek a bútorokkal, így mindig félnek, hogy végül csak ráfizetnek.

  A toronyból éppen lefelé igyekvő hölgytől udvariasan kérdeztem valamit, aki viszont olyan stílusban válaszolt, amilyenhez arrafelé nem szoktam hozzá. - Mint egy öntelt pesti művészp...a - jegyeztem meg halkan a családomnak. A kijáratnál aztán rákérdeztünk és kiderült, hogy ráhibáztam; pestiek szerveznek ide nyaranta valamiféle alkotótábort. Az ingatlant kezelő hölgy arcán látszott, hogy jól ismeri a szóban forgó társaság viselkedését és szégyelli is nagyon. Nem győzött tőlünk bocsánatot kérni, pedig ő szegény semmiről sem tehetett.

  Gyergyószárhegyen egyre több a falusi turizmusra berendezkedett család.  Elég szállás van itt ahhoz, hogy akár az is találjon helyet magának, aki nem foglalta le előre.


Szászfehéregyháza

Az eldugott kis szász településeken meglepetésben lehet részünk. Szászfehéregyházára úgy jutottunk el, hogy nagyon kíváncsi lettem az Erdélyi útikalauz címlapján látható erődtemplomra. Segesvártól egy ugrásra fekszik, aki a környéken jár, mindenképpen látogasson el ide! Előtte van egy település, (most nem emlékszem a nevére) amin szépen, feltűnés nélkül és határozottan suhanjunk át, mert ha nem így teszünk, ellepnek a cigánypurdék.

Szászfehéregyháza eredetileg székely település volt Albae(?) néven, ahová a tatárdúlás után szászokat telepítettek. A települést 89-es forradalomig kizárólag szászok lakták, többségük azonban a forradalom után németországba távozott, egy gyönyörű falucskát hátrahagyva. A faluban mára már csak 24-en maradtak szászok, a többiek helyére beköltözött 80 román, ami még a kisebb baj volna, de sajnos 300 cigány is. Ha nem tesznek valamit a faluért a volt tulajdonosok, akkor erre a gyöngyszemre rossz idők várnak. Állítólag a polgármester asszony nagyon töri magát azért, hogy a falu megőrizze szász jellegét.



Károly herceg egy alapítványa révén  némi pénz is került, a többnyire lakatlan házak homlokzatát több helyen is javítgatták miközben ott jártunk.

Az erődtemplom meglepően jó állapotban van, és a berendezése is még a régi. Van egy jól összeszedett múzeum is az épületben. Ami aggodalomra adhat okot, az a félre dobott harang a gerendák között, meg a javíthatatlanná szétberhelt  óramű. Pedig az erődtemplom 1993 óta a világörökség részét képezi.
Torockót véve alapul, maga a falu, Szászfehéregyháza is simán a világörökség részévé válhatna, és a turizmusból bőven megélhetnének az itt lakók. Ámde ha a Magyarországi példákat nézem, háromszáz, többségében segélyen élő cigánnyal nem sok jövője van ennek a jobb sorsra érdemes falunak. Úgyhogy addig nézzük meg, amíg még lehet!

A falubeli asszonyok kézzel kötik az utcán a gyapjúholmit, amiből talán a legérdekesebb a zokni. Azt nem tudom, hogy mennyiért árulják, mert nem vagyok egy fagyos lábú, meg hát a nagy nyárban amúgy sem szoktam ilyesmit vásárolni, de biztosan van rá kereslet, különben nem kötögetnének itt olyan bőszen az asszonyok.


Csíksomlyó

Csíksomlyóra mindig is kíváncsi voltam. Mint a minden magyarok búcsújáró helyeként emlegetett hely vonzott igazán.

Csíkszeredából egy rövid út vezet Csíksomlyóra. A kegytemplom egy szokványos kinézetű, de nagy belső terű templom, a jól ismert csíksomlyói Mária szoborral.  Ezt a jellegzetes szobrot már számtalanszor láttam képeken, és nem tetszett. Élőben sem, bár a mérete azért meglepett.

Fölmentünk a dombon lévő Hármashalom-oltárhoz is. Mindig azt hittem, hogy egy dombtetőről néz le, pedig nem. Azért el tudom képzelni magam előtt amint százezer magyar szív összegyűlik az előte fekvő réten. Legalább egyszer az életben én is részese szeretnék lenni ennek az érzésnek.

Szék

  2004-ben Székelyföldre menet tettünk eleget tettünk egy kedves meghívásnak, és tettünk egy kerülőt. Széken szálltunk meg, és onnan kalandoztunk szerteszét. Szék arról nevezetes, hogy az egyedüli színmagyar falu a környéken, a többi szomszéd település az mind színromán.

  Szék egy hatalmas területen fekvő falu, nem az a fajta, amit gyalog be lehet járni. Amúgy nem olyan hangulatos, mint székelyföld falvai, mert a régi házakat szisztematikusan lebontják, és új kockaházak épülnek helyettük, a helyi jelleg teljes mellőzésével. Ennek ellenére még itt is akadnak szép régi házak is.
 
  A település nevét a határban fakadó, kis hozamú, erősen sós vizek adták. Ezekből az ún. "sókutakból" hordják a falubeliek a vizet a helyre jellemző különlegesen omlós szalonna készítéséhez, de néha főzéshez is, ha elfogyott otthon a só.

  A falu nemzetiségi elszigeteltsége miatt nem csoda, hogy annyira ragaszkodtak a székiek a hagyományaikhoz. Székelyföldön pl. már nem nagyon járnak népviseletben az emberek, itt viszont egészen a közelmúltig még hétköznap is azt viselték. Sajnálom, hogy múlt időben kell beszélnem. Az utolsó generáció az a ma 35-40 éves korosztály, akik még hordják nemzetiségük és múltjuk azonosságát bizonyító ruházatot, a fiatalok már sajnos már nem, legfeljebb a vasárnapi misén. Szerettem volna a ruházatukról fényképet készíteni, de sajnos csak részben sikerült, ugyanis a templomban gyászmise volt, így a nők mind fekete szoknyában voltak. Amúgy a fiatalok pirosat hordanak, és az életkor előre haladtával sötétedik a szoknyájuk.

  Nem csak a népviselet terén változott a helyzet a faluban. Sajnos elkapta őket is a gépszíj, az anyagi javak hajszolása. Főleg azért, hogy a szomszédok tudják, hogy nekik mijük van. A szomszéd videót vett, hát én is veszek, de jobbat mint az övé, még ha belegebedek is! Ismerős ez már itthonról sajnos. Szakítva a hagyományokkal, hatalmas, gyakran emeletes  kockaházakat építenek, a méret a lényeg, hadd pukkadjon a szomszéd alapon. Még az építőanyaggal sem foglalkoznak, a legolcsóbbat veszik, hogy annál is nagyobbat tudjanak építeni. Az elkészült házba nem költöznek be, mert amúgy sem tudnák kifűteni, hanem a régi hátsó kis házban laknak továbbra is. Az ilyen értelmetlenségeket tudnám még sorolni, de csak szomorkodom a dolgon. Emiatt az értelmetlen pénzhajhászás miatt ugyanis halálra van ítélve a falu. A pénz miatt sokan elmentek már külföldre. Többnyire Németországba, Spanyolországba , de Magyarországra is mennek a fiatalok, és vissza se néznek. Akik ott maradnak azok meg egykéket nevelnek. A falu 1241-ben épített templomának homlokzatán pedig akkora repedések vannak, hogy csoda, hogy még áll. A pénz elvette az emberek eszét, sír a templom. Valahogy észhez kéne téríteni őket.


Bonchida

Bonchidát 2006-ban látogattuk meg, és egy elképesztő EU-projectnek lehettünk szemtanúi. A kastélyt egészében helyreállítják, úgy ahogy volt. Vagyis inkább beszélhetnénk rekonstrukcióról, mivel a több épületből álló kastély gyakorlatilag teljesen romos. Tető nincs,  a belső falak is többnyire hiányoznak, a födémek részben be vannak omolva.

Hatalmas területen fekvő épületegyüttesről van szó. Pár jobb állapotú melléképületet már használatba vettek, a főépület azonban olyan állapotban van, hogy csak egy vázról beszélhetünk, és minden bizonnyal többe kerül majd a felújítása, mintha újra felépítenék. Az épületbe be lehet menni, de mivel a falak és a födémek több helyen hiányosak, rendkívül veszélyes benne kamerával, vagy fényképezőgéppel sétálni, mert ilyenkor az ember nem kellően figyel oda ahová lép. Ha tehát bemegyünk, legyünk nagyon óvatosak!
Nagy merészség volt a részünkről is odabent mászkálni.

A külső homlokzat azért még mutatja az épület hajdani pompáját. Látva a mostani állapotokat, az építési munkálatok még jó ideig el fognak tartani, de ha egyszer elkészül, akkor lesz miben gyönyörködnie az ide látogatóknak. Az épületegyüttes méretéből ítélve, nem csak múzeumként, hanem szállodaként is fog működni. (Aki kíváncsi a bonchidai kastély történetére, és még több képre, az ezt az oldalt látogassa meg. )


Torockó


 
  Torockó ragyogó kis falucska! Nem csoda, hogy mindenki aki valamit is írt Erdélyről az külön részletezi Torockót. Bár első látogatásunkkor 2004-ben csak arra jutott időnk, hogy körbepillantsunk és igyunk az ún. "nagy vajor" hűs forrásából, ennyi is elég volt ahhoz, hogy eltervezzük: ide még visszajövünk. 2006-ban aztán négy éjszakát töltöttünk el itt, de még ez is kevésnek bizonyult. Legszívesebben maradtunk volna még egy hetet legalább. Végül  többször is visszatértünk ide, és minden percét élveztük.

  A falu csöndes, nyugodt település, ami zaj van azt a turisták keltik. Számtalan szálláslehetőség van, de ha nem is szállunk itt meg elsőre, egy kis sétálgatásra mindenképpen ugorjunk be! Ha valaki kellő hangulatba akar kerülni Torockó előtt, akkor a rosszabbik úton, a Kőköz felől közelítse meg. Gyönyörű mászni való sziklák között vezet az út, látványban felér a Békás-szorossal.

  Torockó egésze a világörökség része. A lenyűgöző környezetben fekvő falvacska jellegzetes házaival, különös történelmével hamar belopja magát az ember szívébe. A települést két nagy hegy, a Székelykő és az Ordaskő vigyázza. Ez utóbbi ugyan csak a déli része a falu mögött álló hegyvonulatnak, de sokan az egészet így hívják.

A völgy észak-déli fekvése miatt ez a siklóernyősök paradicsoma. Délelőtt az Ordaskőnél, (a Hosszú-kőtől indulva) délután pedig a Székelykőnél röpködnek, ha az időjárás megengedi.

A Székelykő mintegy meg is határozza a falut. A Székelykőre néznek föl az emberek, hogy megtudják, milyen idő lesz, és a Székelykő az, ami miatt itt kétszer kel föl a nap.

  Aki szeret fotózni, annak érdemes a Nagy Piactér környékén, a nagy vajor közelében kószálnia, ott mindig történik valami. Ott isznak az állatok, és ott mosnak az asszonyok. Onnan vesznek vizet általában a Székelykőre igyekvő turisták is, bár egyik évben ezt megjártuk, azóta inkább védettebb forrásokból iszunk arrafelé. A vájú utáni első medencét szigorúan csak ruhamosásra, a másodikat pedig a szőnyegek tisztítására használják.

  Van a faluban egy érdekes kis vízimalom. Ezen a helyen eredetileg egy az 1600-as években épült ércdúsító állt, annak a vízkerekét felhasználásával 1740-ben alakítottak át az épületet malommá, és ma is ebben a formában működne. Igény is lenne rá bőven, állítólag ez őrli a környéken a legjobb puliszkalisztet. Az egyedüli ok, amiért jelenleg nem üzemel, hogy a molnár néni már nem bírja felcipelni a zsákot a garathoz.

  Akit érdekel a népviselet, és a helyi népművészet, festett bútorok, annak mindenképpen érdemes megnézni Ida néni magánmúzeumát. A 82 éves Ida néni afféle szaktekintélynek számít a torockói kézimunkák terén, ne szégyelljünk tőle kérdezni. Ha előre szólunk, akkor be is lehet öltözni helyi népviseletbe. A lányaim ki is próbálták, szépek voltak. :) Ezek a ruhák több mint 120 évesek, és olyan technikával és aprólékossággal készültek, aminek egy részét ma már senki ismeri, és olyan anyagokból, melyeket már sehonnan sem lehet beszerezni.
A helyi múzeumba is elmentünk, de Ida néni múzeuma után az már szegényesnek tűnt.

A másik hasonló hely egyébként Anna nénié, aki lasszóval fogja a turistákat. Anna néni azonban hirhedt arról, hogy nagyon szeret beszélni, és se vége, se hossza a mondatainak. De mert állítólag sok mindent tud, és érdekeseket mond, egyszer biztosan rászánjuk majd az időt.

  A közelben van a torockószentgyörgyi vár. Ide egyelőre nem jutottunk el, de a Székelykövet azt megmásztuk. Annak külön részt szenteltem.

  A kommunizmus bukása után hamarosan felfigyelt a világ a falu páratlan szépségére és nem sokkal később a világörökség részévé nyilvánították őket. Azóta már csak ide való, hagyományos formájú házakat lehet építeni, de már amúgy se építene mást senki, mert bár időbe telt, megértették az itt élők a dolog lényegét. Most már értékelik azt ami régi.

  Torockó eredetileg 100%-ban magyarok lakta falu volt. Az itt élők unitárius vallásúak. A  falu központjába ugyan építettek a románok egy ortodox templomot Trianon után pár évvel,  de az mindig is üresen állt és idővel be is dőlt. Amióta a falu a világörökség része lett, a románok meglátták benne az üzleti lehetőséget, beszivárgott a faluba mintegy 10%-nyi román. A falu főterén felújítják (vagyis inkább újra felépítik) az ortodox templomot. Aztán majd jöhetnek a külföldiek, és be lehet nekik mutatni, hogy ez itt román föld, az itt lakók pedig erőszakkal elmagyarosított románok. Ez a cél nem is lehet vitás; a 60 éves épület falába pofátlanul belevésték az 1278-as évszámot. Kérdés, hogy ehhez mit szól majd az UNESCO. Gondolom semmit. El vannak azok is hülyítve.

  1996 őszén a román ortodox egyház potom áron felvásárolta a falu határában lévő földeket. Erre a földre építettek a románok egy férfi, és egy női kolostort, mintha az mindig is ott lett volna. A torockói köznyelv csak bunkereknek nevezi ezeket a kolostorokat. Nem csak a formájuk miatt, hanem mert az ilyen kolostorokban fegyveres kiképzés folyik, és úgy működnek, mint a román állam előretolt helyőrségei. (Valaki írt is a témában egy könyvet, de most nem jut eszembe ki.) A kolostor lakói persze bejárnak szavazni az eredetileg színmagyar Torockóra, jelentősen megváltoztatva így az erőviszonyokat. A magyarok egyöntetű véleménye egyébként, hogy a román (részben állami) maffia pénzmosodái ezek a kolostorok.

  A torockói szállásunkkal nagyon meg voltunk elégedve. Egy kedves kolozsvári értelmiségi házaspár tulajdonában volt az öreg ház, akik azt teljesen  eredeti állapotába állították helyre, és a részletekre is ügyeltek, ahol tudtak. A szoba melyben aludtunk, csupa torockói festett bútorral volt berendezve, és egy régi öntöttvas kályha ontotta a meleget első éjjel, amikor még nem voltak átmelegedve a falak. Nagyon hangulatos kis házikó volt, és patyolat tiszta. Az ebédlőből ráláttunk a Székelykőre. Egyik reggel, amikor nem volt olyan jó az idő, megfigyeltem ahogy a Székelykő felett kisebb felhők jelentek meg folyamatosan egy szempillantás alatt,  hogy aztán hasonló gyorsasággal el is tűnjenek egy kicsivel arrébb. Mintha valami óriási festőecset dolgozott volna a látványon.

  Jókat pihentünk, sosem keltünk föl az első napfelkeltére, csak a másodikra. Egy reggelt leszámítva. A kisebbik lányom felébredt, majd mint egy gazella odalépkedett mindenkihez, lenyomott egy-egy puszit, majd mint aki a dolgát jól végezte, visszafeküdt aludni, mi meg ott maradtunk - felpuszilva. De azért nem bántuk. :)

Aki Torockóban jár, ne felejtse el megtudni a következőket:

1, Mi az a vaskenyér?
2, Mi a Birgej?
3, Miért van a torockói szék háttámlájának olyan különös formája?

Rengeteg felvételt készítettem Torockón az évek alatt. Ide nem fértek volna el, de majd csinálok belőle egy külön gyűjteményt valamikor a későbbiekben.





A Székelykő megmászása  

A Székelykő "meghódítása" nem maradhat el, ha már egyszer Torockóban vagyunk. Valahogy úgy van ezzel az ember, mint Sir Edmund Hillary az Everesttel.  Meg kell mászni, "mert ott van". A Székelykő három irányból is megmászható. Az északi vége felől csúszós és sáros, (a faluban ezt ajánlgatják) , a déli végéről hosszú és unalmas. Én mindenkinek, a nyugati oldalt javaslom, mely egy kicsit veszélyes, de sokkal szebb, és izgalmasabb. Ez az út a falu főterének sarkáról vezet föl közvetlenül. A falutól 600 méter szintemelkedőt kell leküzdenünk.

Vigyünk magunkkal egy másfél literes palack vizet, egy könnyű szendvicset és naptejet. A jó cipő sokat számít. Ha van egy erős túracipőnk, mindenképpen abban induljunk útnak. Sima teniszcipőben is megjárható, de akkor azt érezni is fogjuk utána. Vizet mindenképpen vigyünk magunkkal, mert bár vannak források, de a kőzet nagyon laza szerkezetű, és eső után bármi bemosódhat. Nagy szélben, és változékony időjárásban inkább ne induljunk el, mert veszélyessé válhat a túránk, esőben pedig teljesen felejtsük el a dolgot, mert odafönt kiszámíthatatlan az időjárás, ráadásul amikor lent esik, a hegy mindig felhőben (ködben) van és semmit sem látni. Elindulás előtt tehát várjunk ki legalább egy száraz napot. Ha pedig a tanácsom ellenére mégis az északi oldalon indulnátok neki, akkor inkább kettőt, de még az sem mindig elegendő. A sár a fák alatt sokáig megmarad, és helyenként nagyon csúszik. Túrabakancs nélkül garantált a többszöri elhasalás. Lefelé menet pedig a gatyafék. Több szakaszra is igaz, hogy ha valaki vizes időben megcsúszik rajta, a meredeksége miatt teljesen olyan, mint egy csúszda.

A nyugati oldalról (a falu felől) közelítve a Székelykövet, az út mellett még a nehéz szakasz előtt néhány vackorfa áll. Aki nem bírja, az itt megpihenhet, majd visszaindulhat a faluba. Aki itt leáll, annak nem érdemes megvárnia a többieket, mert a túra sokkal nehezebb és hosszabb, mint az lentről látszik. A hegy maga is jóval kisebbnek tűnik a faluból nézve, mint amekkora valójában. Az útleírások egy része azt füllenti, hogy 45 perc alatt föl lehet érni. Nos ezt egyértelműen cáfolom. Edzésben lévő túrázók sem teszik meg ennyi idő alatt az utat. A legjobb időt a 13 éves fiam tette meg eddig a barátaival, ami 53 perc volt. Egy átlagembernek azonban kb. 2 óra kell a föléréshez, ha nem akarja magát kiütni, és még le is akar jutni a saját lábán. Nem kell sietni, nem lóverseny ez. Álljunk néha meg, pihenjünk, igyunk egy kis vizet az árnyékban, élvezzük a kilátást, a csendet, a hűvös szellőt.

A kezdeti bemelegítő séta után egy 50% körüli  emelkedő (45 fok) következik, mely meglehetősen hosszan tart. Fölfelé menet, ha nem túracipőben megyünk, elkezdhet fájni az achillesünk, mivel a meredek terepen a lábfejünk folyamatosan följebb lesz, mint a sarkunk. Ha ezt el akarjuk kerülni, akkor haladjunk  az időszakos patak által épített kőfolyásban. Ebben nem kell rendellenesen lépkednünk, olyan mintha lépcsőznénk. Csak az instabil kövekre figyeljünk, hogy ne rúgjuk rá őket senkire.

Gyakorlatlan túrázók nem is gondolnák, hogy lefelé sokkal nehezebb haladni, mint fölfelé. Aki nem túrázik rendszeresen, az kímélje magát. Lejtőn lefelé haladva olyan izmokat használ az ember, melyeket különben sohasem. Aki nincs edzésben, az lefelé apró lépésekkel, és lassan haladjon, különben könnyen előfordulhat, hogy mire újra a hegy lábához ér, már alig lesz képes megállni a lábán. Ne nagyon lépjünk a patakba, vagy vizes helyekre, mert a cipőnk talpára tapadt nedves agyag hatalmas perecelést eredményezhet. Lejtőn lefelé szokott általában az is kiderülni, ha valakinek gyengébb a térde, vagy túl merevek a szalagjai. Erre is készüljünk fel. Menet közben pedig tartsunk távolságot, nehogy köveket sodorjunk egymásra.

A gyerekek könnyen meg tudják mászni a Székelykövet, ne aggódjunk. Legalábbis az enyéimen soha nyoma sem látszott a túrának. Első alkalommal a fiam miután visszaértünk  a szállásra, megkérdezte, hogy holnap is fölmegyünk-e, és mint az kiderült, nem tréfált.

Az erdélyi kutyák bizony nem állnák meg a helyüket egy szépségversenyen. Fajkutyával igen ritkán találkozni ezen a vidéken, ezért Morzsa a torockói tacskó rögtön feltűnt számomra. Járja a falut, és nézegeti a turistákat. Ha szimpátiát érez, akkor az ember nyomába szegődik. Egy ebéd reményében képes megmászni a Székelykövet is bárkivel. Ha tehát azt látjuk, hogy egy tacskó utánunk szegődik a Székelykőre menet, ne aggódjunk, ő bírni fogja: ez a hobbija.  A székelykő megmászásáról is albumot fogok készíteni, csak úgy, mint Torockóról.


Tordai-hasadék

  Torockó mellett találjuk ezt a nagyon szép, túrázóknak, és a természet szerelmeseinek ajánlott szurdokvölgyet. Bár túrázni megyünk, ne induljunk el teljesen pénz nélkül. A völgy bejáratánál ugyanis csekélyke belépőt szednek.
 
  Aki szokott sziklát mászni, az "nyálcsorgató" falakkal találkozhat a Tordai-hasadékban. A kalandot kedvelőknek elárulom, hogy menet közben számos barlang is akad. Néhány közülük meg is közelíthető, ha netán hűsölni akarnánk. Kell egy keveset kapaszkodni, de hát miért ne?
 
  Ha végigmentünk a szurdokvölgyön (ne féljünk tőle, nem olyan nagy túra) egy nyitott térbe érkezünk, ahonnan a Hesdát-patak befolyik a völgybe. Itt a kövekre leülve kiváló lehetőség nyílik egy kis lábáztatásra. Ha valaki végigcsinálja a túrát, jól is esik, ugyanis elég érdekes szakaszok vannak. Nem akarom a poént előre lelőni, de kisbabával a kezünkben semmiképp se induljunk el, gyerekekkel pedig óvatosan közlekedjünk. Azért annyit elárulok, hogy a Tordai-hasadék már a magyar időkben is a turisták egyik kedvenc célpontja volt, így a fehér, kemény mészkő sziklák felülete fényesre kopott az ösvényen, és nagyon csúszik.

 
Tordai sóbánya

Ezt a sóbányát kevesen ismerik, pedig érdekesebb a Parajdinál. Ami elsőre tetszett, hogy itt nem a Parajdról ismert büdös buszok viszik le az embereket, hanem a saját lábukon mennek be a hegy gyomrába. Van itt egy ki tudja milyen mély visszhang kürtő, ahol kikiabálhatjuk magunkat. Több mint 10 másodpercig visszhangzik folyamatosan. Mivel csak a  fényképezőgépem volt nálam, azzal készítettem ezt a gyenge felvételt.

A hegy gyomrában találunk még egy irgalmatlanul hatalmas, 13 emelet magas termet, ahol a mennyezetről "sócseppkövek" lógnak ezerszám, valamint egy Heller-Forgó hűtőtorony negatívjához hasonló formájú, még az előbbinél is nagyobb, Mária Teréziáról elnevezett tárót. Akkorák a terek, hogy azt nemigen lehet fényképezőgéppel érzékeltetni, a tárót nem is fényképeztem le.

Mindent egybevéve Parajd ehhez képest kismiska. Az is jó benne, hogy alig vannak emberek, mert még nem fedezték föl a turisták a helyet.


A szállásunk - avagy "a bázis"

















 

  A szállás optimális megválasztásán sok múlik. Aki először utazik Székelyföldre, és nem akar minden nap vagy másnap máshol megszállni, annak tanácsos valahol a terület közepe táján keresnie egy bázist, ha csillagtúrákkal el akarja érni a látnivalókat emberi időben. Így választottuk ki mi is első utazásunk alkalmával a szálláshelyünket.

Mivel nem szeretjük a zajt, a vadonban keresgéltünk. Úgy hiszem sikerült elsőre a legszebb helyen lévő házikót kifognunk, és néhány hiányossága ellenére azóta sem kerestünk másikat, mert a környezet mindenért kárpótolt bennünket. A kiválasztott ház  Székelyföld kellős közepén a Madarasi Hargitához közel, Máréfalva mellett, a festői szépségű Fenyéd patak völgyében áll. Szinte minden nap valami különleges élménnyel gazdagodtunk, még akkor is, ha el sem hagytuk a  patakvölgyet. Olyan apróságok aranyozták be a napot, mint a szivárványos harmatcseppek a zsurló levelein, a jókedvű birkapásztor önfeledt fütyörészése, vagy alkonyatkor a fülesbagoly huhogása.

A házat az interneten találtuk, és nem csak azt kaptuk, amit vártunk, hanem annál sokkal többet. Az ezer négyszögöl körüli telket, az erdő határolja és a Fenyéd patak ölelgeti. Előfordul nyáron, hogy a völgyben végigfutó patakban annyira felmelegszik a víz, hogy lubickolni lehet benne, már amennyire ezt a mélysége megengedi. Eddig minden évben egy kis kőből épült gátfélét rögtönöztünk a gyerekekkel, ami mögött az első felhőszakadásig egészen jót lehetett "vizeskedni". Még vízikereket is csináltunk a gátra. A patak fölött számtalan kék színű szitakötő lebegett, a vízben pedig a legkülönfélébb apró halakra akadtunk. A hazánkban szigorúan védett ingolákkal pl. többször is találkoztunk. Ezek a halak egyébként itt is védettek.

  A háznak saját forrása van, úgyhogy amikor ott vagyunk, egész idő alatt forrásvizet iszunk. Pesten a rossz ízű klóros csapvíz helyett ásványvizet fogyasztunk, itt a völgyben viszont se szörpöt, se semmit, csak tisztán forrásvizet. Nem győzöm magam teleinni.

  A fürdőben az elmaradhatatlan fásbojler, a szobákban cserépkályha. Mivel a nyári esték néha igencsak csípősek tudnak lenni errefelé még július közepén is, különösen pedig eső után, így időnként bizony be is kellett fűteni.

  A kertben itt még igazi mák is termett a maga gyönyörű virágaival. Remélem még sikerül ezeknek a magjához hozzájutnom, annak ellenére, hogy már Románia is az EU tagja, azaz már ott is száműzték a klasszikus mákfajtákat a termesztésből. Az EU-ban étkezési célra termeszthető mák fehér virágja sem csúnya, de nem ér fel az igazi mákvirág szépségével.

  Hajnalban és sötétedéskor a kolompok jelezték, ahogy a völgyben lakó Józsi bácsi tehenei, Bogár és Vándor, elhaladnak előttünk az úton, miközben a sarjút legelik a félhomályban. Józsi bácsi nagyon kedves volt, rendszeresen meglepte valahol a hegyen szedett almával a gyerekeket, és friss tejecskét is kaptunk tőle. 2004 nyarán már nem volt tehene Józsi bácsinak, a falu teheneit is máshol legeltették sajnos, helyettük viszont egy birkákból és kecskékből álló nyáj lepte el naponta a völgyet. Ennek kapcsán akadtunk rá aztán a közelben lévő esztenára, ahol megtanulhattuk a fejés csínját-bínját, és fillérekért vehettünk a friss, a fogunk között "nyikorgó"  juhsajtból. A következő évben az esztena följebb költözött, de oda is fölmentünk. Itt jegyzem meg, hogy a pásztorkutyákkal vigyázni kell, mert komolyan veszik a munkájukat.

2005-ben mire megtaláltuk az esztenát a rengetegben, már elég későre járt, ráadásul az összes kutya fönt volt már a hegyen. Ezek akkora lázas ugatásba kezdtek, mintha legalábbis medvék vagy farkasok lettünk volna. Aztán meghallottam, hogy az egyik bojtár üvöltözik velük, hát felkiabáltam, hogy "Hej! Fölmennénk, ha nem esznek meg az ebek!" Hogy a bojtár mit válaszolt, azt ugyan nem értettem, de biztosan nem volt ellenére a dolog, mert pillanatok alatt csendet teremtett a kutyák között, mi meg föl tudtunk kapaszkodni a meredek, birkajárta ösvényen.

A közeli erdészháznál egy 13 éves barnamedvét tartottak ketrecben. Szegényt nagyon sajnáltuk ahogy ott szenvedett bezárva, ez elaltatta a vadakkal szembeni óvatosságomat, és túl közel merészkedtem a rácshoz. Amikor aztán a maci a ketrecből egy hirtelen mozdulattal kinyúlva a karomat akarta letépni, és a karmai úgy fél centire se álltak meg a húsomtól, utána már óvatosabb lettem vele. Mindez kevesebb, mint egy szempillantás alatt játszódott le. Még megijedni, és reagálni sem volt időm, csak támaszkodtam ott a ketrec előtti korláton, és néztem ki a fejemből, hogy jé, mi történt. Megtudtuk, hogy szerencsétlen macit bocs korában az asszonyok folyton piszkálták, ráadásul tudatlanságból olyan táplálékkal (többek között pl. vérrel) etették, ami miatt ha elengednék, veszélyes lenne az emberekre, így aztán ott ragadt a ketrecben. 2005 tavaszán aztán elvitték szegényt végre valami állatkertbe.

  Rengeteg vad kószál a környéken, kisebb nappali séta közben is láttunk egy egész szarvascsordát. Egyik este hazafelé pedig egy kb. 5-6 éves kapitális szarvasbikával találkoztunk a völgyben. Gyönyörű koronás agancsot hordott a fején. Egy ideig szemezett velünk, majd kettőt szökellt, és eltűnt a sötétben az út túloldalán.

  A sűrű erdei levegő jobb mint egy erős altató, így kissé nehezebben ébredtünk föl reggelente. Ha nem vesz magán erőt az ember, bizony egy-két órával tovább alszik a szokásosnál. Nem is tudom, hogyan kelnek itt fel az emberek dolgozni.

  Ehhez hasonló szállásokat egyáltalán nem nehéz találni Erdélyben. Ha nincsen ismerősünk, csak körül kell nézni a neten. Ha nem ennyire a természetben szeretnénk megszállni, és inkább a falusi turizmust részesítenénk előnyben, annak is meg van a maga hangulata. A házigazdák mindig nagyon kedvesek voltak bárhová is vetett bennünket a kaland Erdélyi útjaink során. A falusi turizmus jellegű szállásokon nincs gondunk a kosztra sem. Ha azonban nem szeretnénk a háziakkal egy WC-re járni, akkor ügyeljünk rá, hogy saját fürdőszobával rendelkező szobát, vagy épületrészt vegyünk ki. Az árakban is óriási differenciák vannak, amint ez az alábbi webhelyeken is látszik.

erdelyiturizmus.hu
szekelyszallas.hu
turizmus.org
erdelyivendeghazak.ro

Ha még többet szeretnél tudni Székelyföldről, mielőtt elindulsz, látogass el a szekelyfold.info.ro portálra.

Az ezen az oldalon található helyszínek közül néhányat virtuálisan is megnézhetünk a virtualisszekelyfold.ro webhelyen.


Mi eddig nagyon élveztünk minden Erdélyben töltött időt, remélem sikerült kedvet csinálni másnak is, hogy ellátogasson erre a gyönyörű vidékre a testvéreinkhez. Viszontlátásra valahol Erdélyországban!

Nibiru
 



 

Ezt az oldalt ajánlják

erdely.lap.hu
szekely.lap.hu
orbanbalazs.lap.hu
minden-ami-magyar
szilagy.lap.hu
hargita.lapozz.hu
kovaszna.lap.hu
madarasiak.atw.hu

 

                                       Copyright (c) nibiru.hu  - Minden jog fenntartva. A felhasználási feltételekről itt olvashatsz.