|
Címkék és valóság
(Ez az írásom része a Gondolatok egy
új rendszerváltáshoz c. összeállításnak.)
A
dolgok címkézése általános és természetes dolog, az egyén eligazodását
segíti a világban. Addig nincs is baj a címkékkel, amíg azokat
valós információk felhasználásával, önállóan ragasztjuk rá
valamire. Manapság azonban a cimkézést többnyire nem előzi meg
gondolkodás, önálló véleményalkotás, ehelyett a véleménycsinálók által
előre legyártott matricákat ragasztunk mindenre. Az ő
céljuk pedig nem az eligazodás segítése, hanem éppen ellenkezőleg:
a látás elhomályosítása. A rendszer urai és azok
talpnyalói, kiszolgálói szánt szándékkal, tervszerűen tévesztik
meg az embereket, és ugyanolyan tudatosan hazudnak is céljaik
elérése érdekében. Az általuk terjesztett hamis klisék beépülnek
az agyakba, és megfosztják az embereket az önálló gondolkodás
képességétől. Pavlov és Goebbels elismerően bólogatnának, ha a hatalom
jelenlegi tudatformálási módszereit, és elért eredményeit látnák.
A
valódi hatalom és az általa irányított média, egy a fejüknél összenőtt
sziámi ikerpár. Egyik a másik nélkül nem is létezhetne. A látható
hatalmat gyakorló politikusok ennek az ikerpárnak a
kegyeltjei és szolgái is egyben. A pártok megalkotják "a program"-ot, a
média pedig közvetíti azt az emberek felé. Az ún. megmondóemberek által
szándékosan megerőszakolt fogalmak kimondásakor a címkézők agyában a
világot irányító hatalom programja fut. Az összezavart fogalmak programja.
Az általuk kondicionált elme a készen kapott hamis címkékkel ragasztgatja tele a
világát, s többé nem tud különbséget tenni gyógyszer és méreg közt.
A hamis cimkék meggyőződéses emberének nincs igénye a többiek véleményének megismerésére, (ez is a
program része) viszont azonnal és könnyedén megcímkézi azt, amivel találkozik, anélkül,
hogy a címkék eredeti értelmével tisztában lenne.
Egyes címkék rossz helyen vannak, mások pedig eleve hamis információkat
tartalmaznak. Teljes a káosz.
Egy ilyen a média által
kondicionált embert csak úgy lehet kigyógyítani a betegségéből, ha ő is
érzi, hogy valami nincs rendjén de nem tudja megfogalmazni, hogy mi az. Aki
élvezi az önkéntes rabszolgaságát, az a személye elleni közvetlen támadásnak
él meg minden a
meggyőződésével nem egyező véleményt, ezért az ilyen embert még egy igazi rendszerváltás sem
biztos, hogy észhez tudná téríteni. Az ilyen embereken csak a rekondicionálás (az agymosás kitörlése) segíthetne. Ez
azonban egy hosszabb folyamat,
ami csak egy az emberek egymásra utaltságára épülő, igazi demokráciában
valósulhatna meg.
Hány a címke?
Jómagam állatorvosi ló
vagyok a magamon viselt címkék tekintetében. Leggyakrabban azt szokták rólam állítani, hogy radikális és
nacionalista vagyok. Két címke. Ezek
véletlenül igazak is a szavak valódi értelmében.
Amikor azonban a címkézők kimondják e szavakat, akkor a média által
programozott negatív érzelem jelenik meg az elméjükben. Ha sikerül a
médiának negatív képzeteket, érzéseket társítani bizonyos fogalmakhoz, akkor
már csak fel kell velük címkézni azt aki az útjukban áll. Az emberek sosem fogják
megkérdőjelezni a negatív (vagy negatívvá tett) címkéket. Utólag már hiába
igyekszik a megcímkézett árnyalni, vagy bizonyítani bármit. Elég
egyetlen negatív címke, és az emberek arra fognak emlékezni. Teljesen
fölösleges tehát egy jó szándékú embernek a saját igazát
bizonygatnia, mikor a hamis címkék eltakarják valakinek a látását.
Először a címkéket kell felszámolni.
Hogy milyen vagyok valójában címkék nélkül? Nézzük:
●
Célom, hogy mindenki ráébredjen a saját fontosságára, hogy megszabaduljon a
ráerőltetett hazugságok rabságából. Hogy önálló és felelős döntéseket tudjon
hozni minden ember, ami alatt nem a pártok, a mögöttük álló erők és a média által sugallt elmeprogram robotszerű
végrehajtását értem. Vallom, hogy vissza kell adni az emberek
gondolkodási és döntési szabadságát. Ebből a szempontból aligha létezik
nálam liberálisabb ember a világon.
●
Bosszant, ha csak azért jönnek a cégek hozzánk Magyarországra,
mert hogy itt olcsóbb a munkaerő, mint tőlünk nyugatra. Ugyanazon okból még
a tudata is zavar, hogy a globalizáció kapcsán éhbérért dolgoztatnak
gyermekeket valahol a Távol-Keleten, hogy aztán a terméket nyugaton jó
drágán eladva a multinacionális tőke még nagyobb profitra tehessen szert. Ha
tehát az emberek kizsákmányolásáról van szó, akkor én vagyok a legdühösebb
szocialista, akit hátán hordott
a Föld.
●
Számomra a nemzethez tartozás, és a hazafiság egy természetes állapot,
melyben jól érzem magam, és csak sajnálni tudom azokat, akik nem
érzik azt amit én. Ez valami olyasmi mint ismerni a szerelmet, vagy
nem. Ha valaki sohasem volt szerelmes, az nem tudja mi a jó
benne. Ha tehát nemzeti érzésekről van szó, akkor bizony nacionalista vagyok, mint ahogyan
állítják is rólam. Nem is szégyellem. Talán ebből kiindulva azonnal
észreveszem, ha valaki csak felhasználja a nemzeti gondolatok áramlatait,
hogy a saját politikai karrierjét segítse, és az is szemet szúr, amikor egy
politikus akármilyen hátsó szándéktól vezérelve rendszeresen kifogja a szelet a
radikalizmus vitorlájából. Ebből persze kiderül, hogy radikális
is vagyok.
Vallom viszont, hogy a radikalizmus nem szélsőség. A radikalizmus akkor
jelenik meg, amikor itt az ideje. Bizonyos helyzetben egészséges
gondolkodású ember csak radikális lehet. A radikális szó
latin töve a "radix", gyökeret jelent, a radikális tehát olyan valaki, aki
gyökeres változást szeretne. Ilyen értelemben az ország nagy többsége
jelenleg is radikális, csak nem tud róla.
Aki tehát a radikálisokat szélsőségesezi, az vagy az áldemokratikus színház
szekértolója, vagy egyszerűen csak visszhangozza a belévert programot.
(Persze mindettől függetlenül létezik olyan is, hogy valaki radikálisnak
vallja magát, de közben valóban csak szélsőséges.)
● Ha nem a radikalizmusnak volna itt az ideje, akkor úgy érzem,
a konzervativizmus egy ma még ismeretlen formája is közel áll
hozzám. Nálunk azonban egyelőre a
konzervativizmusról még mindig azt hiszi a többség, hogy az a "maradi" szó szinonimája.
● Bizonyos szempontból anarchista is vagyok. Nem fogadom el
ugyanis, hogy az embereknek szükségszerűen egy tekintélyelvű,
alá-fölé rendelt viszonyok között működő rendszerben kell élniük. A
tekintélynek nincs értelme, ha azt az arché biztosítja valakinek, és
nem magától érdemli ki. Valahogy úgy, ahogy a kor sem érdem,
csak egy állapot.
A fentiekkel arra akartam rámutatni, hogy pár torz címkével ellenétben sokkal több valódi címke létezik és nem
csak az én esetemben. A címke nem oda való, ahová teszik, a valóság pedig
sokszor az ellentéte annak, ami láttatni akarnak velünk.
A valóság
Ha
vesszük a fáradságot és helyretesszük a címkéket, kiderül,
hogy nem a liberalizmust kell megvetni, (aminek nincs köze a nagytőkét
elvtelenül kiszolgáló neoliberalizmushoz), hanem azt kell meglátni,
hogy az SZDSZ nem
liberális párt!
Nem a baloldali, szocialista értékeket kell utálni, hanem azt kell
észrevenni, hogy az MSZP nem szocialista, de még csak nem is szociáldemokrata párt!
Nem a nemzeti szellemet és gondolkodást kell gyűlölni, - ami önmagában is
abszurd - hanem azt kell
felismerni, hogy a Fidesz nem nemzeti párt!
Nem a konzervativizmust kell átkozni, hanem megismerve a konzervativizmus
eszméit, látni kell,
hogy az MDF-nek az ég világon semmi köze nincs a konzervativizmushoz,
hiába próbálja magára aggatni ezt a címkét. Ha ezt egyszer felismertük,
és megláttuk a hazánkban zajló színházat, rájövünk, hogy nálunk a
politikai paletta nem elvek mentén alakul ki. A pártok és azon belül a
politikusok viselkedését az határozza meg, hogy ki mennyire vállalja
föl vagy tagadja meg azt, hogy magyar. A parlamenti pártok egyben
értenek csak egyet: az általuk "jobboldali radikalizmus-nak" nevezett
nézetek ne jelenjenek meg a Házban. Ebben a baloldal jó partnerre
talált a Fideszben, mely 2002-ben külső és belső nyomásra megszakította
a kapcsolatot a nemzeti radikálisokkal. A magyar-paletta egyik oldala
tehát jelenleg teljesen üres! Így azonban nem lehet tovább lépni, mert
úgyszólván minden olyan megtartó értéket, mely újra nemzetté
kovácsolhatná a magyar állampolgárokat, a radikálisok őriznek. Egy
esetleges radikálisok nélküli, Fidesz által uralt parlament sem hozna
lényegi változást a nemzeti felemelkedés szempontjából. A párt csak
tenné a dolgát az immáron kétnyomásosra szűkült politikai
gazdálkodásban. A média pedig változatlanul ontaná tovább a címkéket.
Nem a radikalizmus fontosságát
akartam ezzel kihangsúlyozni, csak a pártok önmagukra ragasztott címkéit
igyekeztem letépkedni, hogy más is alájuk lásson.
A legnagyobb
kérdés számunkra most, hogy vajon hány ember
lehet ma az országban, aki szívesen kiűzné a politikusokat és a pártokat a
parlamentből? Hányan szeretnék, ha nem lenne pártos politizálás?
Sokkal többen, mint azt egyesek gondolnák!
Nibiru 2007.06.04
Legutóbb javítva 2010.02.04
|
|
